Attól, hogy a világ folyamatosan változik körülöttünk, átépülnek vagy megújulnak a városok, váltogatják egymást a divatok, trendek, politikai érák és különféle irányzatok, még hajlamosak vagyunk a szokásaink rabjai maradni. Talán minél több lehetőség tárul elénk, annál inkább tudunk ragaszkodni hozzájuk. Sokszor oktalanul, hiszen nem származik belőle haszon, nem képvisel értéket, csupán motorikussá vált cselekvés, amit annyira beépített napjainkba a gyermekkor, a szülői habitus, vagy az adott kor kulturális hatása, hogy észre sem vesszük, mennyire feleslegessé vagy épp hasznossá vált. Mintha születésünktől fogva tudnánk, hogy az édességre vigyázni kell, hogy másnak is jusson, a politikusokban nem szabad megbízni, a kisgyermeket meg kell köpködni, és az ajándékborokat mindig a vitrinbe kell rakni, hogy ha majd nem lesz, akkor is biztos legyen. Én magam is azon kaptam magam a minap, hogy titkon elrejtettem egy tábla csokoládét, hogy azt majd beteszem a karácsonyfa alá – holott, ezt a mókushoz hasonló gyűjtögetést még a nagyszüleimnél láttam, és valószínű, hogy úgyis lejárt volna a szavatossága karácsonyig. 

A humornak valamilyen formában mindenhol helyet kell adnunk. Ez is egyfajta szokásnak mondható, de bátorkodom akár a székelyek kulturális sajátosságának nevezni. Mert amennyire szokás az étkezések, ünnepek, gyásznapok, öröm vagy épp boldogság esetén folytatott pálinkázás, annyira húzódik nevetésre a száj is. Mára nem szokás csűrben tartani a lakodalmat, kölcsönért menni a szomszédba vagy kalákában hozni létre valamit. Egyik nagyszerű írónkat parafrazálva merem állítani, hogy a legjobb szokásainkat a nincstelenségnek köszönhetjük. Még nagymamám mesélte, hogy az ő lakodalmukra poharankként gyűjtötték össze a pálinkát, hogy mindenkinek jusson is, de maradjon is. Mikor gyermek volt, az volt a szokás, hogy a gyermekek egy ágyban aludtak, a kicsike a „füttő” felől, a nagyobbik az ablak vagy fal felől, mert az jobban bírta a hideget, s hogy jobban férjenek el, volt, aki lábtól aludt. „Akkor elég volt egy ágy, ismerték egymást a testvérek, mára külön szoba jár mindenkinek és félévente egyszer megkeresik egymást miután kirepülnek.” Régebb a sok gyermek is szokás volt, mert az ember értékesebb volt, mint a jószág, a javak vagy a földek. A fiúk dolgoztak, örököltek, gyűjtöttek és bővítették a birtokot, a nők a házból otthont teremtettek és megtöltötték szeretettel.
Az is szokás volt, hogy nem húztak mindenhová kerítést, mert ha kaszáltak, egy sereg férfi egyszerre tíznek kaszálta le a szénáját, s a sok kerítés csak akadályozta volna őket a haladásban. Nagyanyám azt is elmondta, hogy akkoriban nem nagyon kellett senkinek a másé, mindenki tudta a helyét és a rendjét annak, ami jár. Az ember érték volt. Ezt a szokást már sokkal kevesebben tartják. Igaz, sokkal régebbről ered, mint a szocializmus nincstelensége okozta, motorikussá vált szokásaink: hogy vitrinbe rakjuk a bort, és elzárjuk a csokoládét, hogy ha egyszer majd nem lesz, akkor majd legyen. Pedig hol van attól a bármilyen polcon tartott csecsebecse, mint amennyit egy ember ér?