Nemrég járt Csíkszeredában mustrán az Európai Virágos Városok és Falvak (Entente Florale Europe) nemzetközi zsűrije, annak okán, hogy a megyeszékhely részt vesz az ötven éve virágosítási versenyként indult, mára egyéb, a kor- és a közízlés megkívánta feltételekkel is operáló rangos megmérettetésen. Városunk magyarországi, cseh, ír, német, szlovák és szlovén településekkel verseng, eredményt szeptemberben hirdetnek. De ha nem bírják kivárni: Szereda győzött! Nincsenek bizalmas értesüléseim, hanem úgy gondolom, hogy a város az eredménytől függetlenül nyertes. Ma Csík központi terei zöldövezetek tekintetében egy kultúrváros profilját mutatják, a virágágyásokban tobzódik a szín és forma, a pázsit, a sövény, a fák gondozottak, a nappali zajban is hallani madárcsicsergést. Úgy látom, a városi kertészet vezetése és dolgozói magas szintű hozzáértéssel, lelkesen végzik a munkájukat, és ehhez megkapják a mozgásteret és anyagi forrásokat. Ezért a városvezetésnek gratuláció, a kertészet munkaközösségének elismerés jár. Teljes győzelem-e ez? Nem az. Bár a lakótelepek többségén a tömbházak előkertjei szintén rendezettek, tény, hogy vannak elhanyagolt közterületek is, s míg a központban nyolccentis a fű, a periférián többfelé nyolcvan magas a dudva. 

Csakhogy a városi kertészet munkája: kirakatrendezés. Nem elmarasztalóan mondom, hanem annak tükrében, hogy Szeredában csak nagyon kis kiterjedésű és kötött funkciójú zöldövezetek vannak. Tény, hogy a város egyik végéből látszik mindegyik másik vége, s az a vég (már ha épp nem fehér) zöld: mezők, dombok, hegyek. Csakhogy a „régi” bicikliző, kiránduló, pokrócleterítő, patakparti szalonna- meg vinetesütő helyek magánterületek lettek, vagy teljesen elvadult senkiföldjék, legeltetnek rajtuk, vagy kóbor kutyák, medvék a majorosaik. Eközben Csíkban babakocsitól futóbicikliig úgy cseperednek fel a gyermekek, hogy a fejük az autók kipufogócsöveivel van egy vonalban. Ellenérvként a központi parkot lehetne felhozni (a Fodor Sándor park egyelőre látványterv), ami valóban népszerű, és sokan keresik fel: egyesek kisgyermekekkel, mások ötletekkel. Van is benne: bódé, ismertető táblák, mezítlábas Kneipp-ösvény, térplasztika hokistával, játszótér hét faelemmel, fitneszpark hat elemmel, könyvesládikó, borvízpavilon, ismeretlen katona emlékműve plusz talapzat, alkalmi színpad, faházikók, központi grupp, pumptrack bringapálya, kutyafuttató, gázóra és egy lyuk, amelyet valaki tavacskának szánt. Ütős hangszerek is lesznek, ha a hivatal egyik osztálya meg tud egyezni a másikkal. Meg hát nyilván sétányok, padok, lámpaoszlopok satöbbi. (Vécé mondjuk épp nincs.) Nyugodt szívvel mégsem költöztetnék el belőle semmit, mert mindegyik elem hasznos vagy kedves valakinek. A szempontok sokfélék: én például a pumptrack-pálya építését találtam sületlenségnek – később, amikor a kisfiam fülig érő mosollyal bringázott ott sok más sráccal együtt szombatonként, felülbíráltam magam. 
Nem vagyok kertészmérnök, se tájépítész, utoljára 2002. szeptember 20-án értettem mindenhez egy Horgony nevű kerthelyiségben záróra előtt. De szerintem a városnak tágasabb füves, fás (lásd június–július csúcshőmérsékleti értékeit és UV-indexeit!), parkosított, vízcsapokkal, illemhelyekkel, bútorzattal (köztük napfényponyvákkal, egyszerű rendezvénysátrakkal és pokrócos piknikre, munkahelyi ebédszünetre alkalmas felületekkel) ellátott területekre nagy szüksége lenne. S talán meg is lehetne ezt adni: a központi parkból biztonságos átjárást (felüljáróval, ha nem lehet, jelzőlámpás gyalogátkelővel) lehetne biztosítani a nyugati oldalra, az ún. kicsi parkba. A jégcsarnok előtti tér a hokisták szobrától az olimpikonok emlékművéig szép, de az emberek csak átjárnak rajta, oda – a nagy parkot is tehermentesítő – funkciókat lehetne rendelni, amelyek nem zavarnák a műjégpálya felvonulási területét. A Hősök utcai autóforgalmat nem bántva, de 20 km/h-ra csillapítva, bal oldalon a tömbházak előkertjeiből, jobb oldalon a gyorskorcsolyapálya kerítésén kívüli gondozatlan területből néhány méter széles sávot kimetszve sétányt lehetne kialakítani a Hősök temetőjéig. A kicsi erdőt újra kellene gondolni, a sehová vezetők helyett tematikus ösvényeket lehetne kialakítani, pihenőhelyet padokkal, asztalokkal. Ha lehetséges, a „régi kórház” hátsó kertjéből is hozzá lehetne illeszteni egy részt, úgyis kihasználatlan, elvadult. És megérkeztünk a múzeumkerthez. Ez egy nagy adósság. A Mikó-vár hátsó udvarát meg kell nyitni, vissza kell adni a városlakóknak. Igen, értéket őriznek itt, parasztházakat, székelykapukat, de többé ne elzárva őrizzék, hanem élő, oktató, szórakoztató skanzenként. Szervezzenek ide népi kézműves-tevékenységeket, bemutatókat, a kertben éledjen újra a méta, a kidobós. A múzeumtól pedig a kórház előtt vissza lehetne sétálni a parkba – ezzel lenne teljes a zöld gyűrű. Lehet, vannak olyan tényezők, amelyeket nem vettem számításba, és cáfolják az elgondolást. De ez esetben is csak az újságpapír menjen kárba – a több zöld tér ötlete ne! Az lenne a nagy győzelem.