Sosem jártam Németországban korábban, tulajdonképpen nem is vágytam oda soha, de az élet, jobban mondva a labdarúgó-Európa-bajnokság megváltoztatta ezt a hozzáállást. Nem azért, mert hirtelen olyan vonzónak találtam volna ezt az extrém mód liberális államot, hanem mert lehetőségem nyílt részt venni a Magyarország–Skócia mérkőzésen Stuttgartban.
S habár a döntés nem automatikusan, gondolkodás nélkül született, végül a szebeni repülőtéren találtam magam. A közel kétórás repülőút Memmingenben ért véget, innen haladtunk tovább a férjemmel, a testvéremmel és sógorommal Stuttgartba. A magyar mezeket büszkén viseltük, habár a helyiek nem voltak elragadtatva a HUNGARY feliratú piros pólók láttán. Annyit azért megjegyeznék, hogy repülőre nem ültünk volna fel olyan nyugodtan ebben a mezben, itt inkább a beépített ügynök szerepét vállaltuk.
Stuttgartban viszont nem éreztük feszélyezve magunkat, mivel úton-útfélen újabb magyar szurkolókba botlottunk. A sokadik odaköszönés, ismeretlen vidám arcok láttán úgy éreztük, visszatért az évekkel ezelőtt nyugdíjazott diáknapos hangulatunk.

A skót szurkolók is szép számban jelen voltak, térdig érő szoknyájukat minden városrészen meglibbentette a szél. Ez a viselet megmosolyogtatott, a látvány azonban hamar megszokottá vált. Nem voltak elutasítók, durvák a magyarokkal, a saját szurkolói rigmusukat skandálták, amerre csak jártak. A sors fintora, hogy nem csupán távolról figyelhettem meg őket, de még az ebédemet is körükben fogyasztottam el. Nem kell a régi gyerekdalra gondolni, nem vesztünk össze az étkezés végén. Az asztalaink egymás mellett voltak, indulás előtt odaléptem a népes szurkolótáborhoz, és megkérdeztem tőlük, ki fog győzni este. A válasz szinte azonnal érkezett:
– Hungary! – kiáltották a mezemet kémlelve.
Akkor még nem tudtam, de a skót szurkolói szellemet a későbbiekben jobban is megismerhettem. Sokan már a gyülekező és a felvonulás alatt is a magyarok között fogyasztották el az italukat, és együtt indultak el velünk a stadionhoz. A „Ria, Ria Hungária!” rigmusra, ők a „No Scotland, No Party!” felkiáltással válaszoltak, és baráti hangulatban haladtak tovább a magyar tábor mellett. Ez a sportszellem sokként hatott rám – valódi sporteseményre érkeztünk.
A stadionhoz érve derült ki, hogy a helyünk nem a magyar, hanem a skót tábor mellett lesz, de a felvonulás hangulatából kiindulva nem tartottunk attól, hogy a szurkolás nehezebb lesz számunkra. Hát, részben tévedtünk. Ahogy felsétáltunk a lelátóra, és belülről is megláttuk a helyszínt, sokáig csak nézni tudtunk, beszélni nem. A televíziós közvetítés még csak megközelíteni sem tudja mindazt, amit egy szurkoló lát a stadionban.
Mérkőzés közben azonban nincs visszajátszás – ha valaki lemaradt egy pillanatról, akkor arról csak utólag értesülhet pontosabban. Ez vasárnap is így volt, hangos felszisszenések és bekiabálások tudatták a jelenlévők többségével, hogy szabálytalanság történt. Varga Barnabás sérülését mi pontosan nem láttuk, annyit tudtunk, hogy valaki megsérült, így kiabálni kell.
A tények később tisztázódtak. S mivel a Magyarország–Skócia mérkőzés nem sikerült túl izgalmasra, sokáig úgy éreztük, hogy gól nélkül ér véget a meccs.
És akkor váratlanul, a semmiből gól született. Az addig üvöltő skótok elnémultak, a piros és fekete mezt viselő szurkolók felugrottak, és könnyek között kiáltották:
– Győztünk! 
Senki nem hitte el, hogy mindez megtörtént, a csalódott skótok gratulálva sétáltak el mellettünk, majd megjegyezték, hogy az angol csapatot is győzze le Magyarország.
Mi csak mosolyogtunk, mert úgy éreztük, négyünk hangja is kellett a győzelemhez.