Ötletkeresgélés közben rá szoktam nézni az éppen aktuális évfordulókra, hátha akad köztük olyan, ami megér egy rövid eszmefuttatást. Nem feltétlenül az úgynevezett kerek évfordulókra vadászom. Azok túlságosan is klisészerűek. Ettől függetlenül néha érdemes rászánni erre az időt, mert rengeteg olyan érdekességet találhat az ember, amelyekre nem biztos, hogy különben figyelne.
November 27-én meglepő sok minden történt. Például 128 évvel ezelőtt ezen a napon Alfred Nobel svéd kémikus, feltaláló végrendeletileg megalapította a Nobel-díjat. 83 évvel ezelőtt megszületett Bruce Lee kínai származású harcművész, filmszínész. 92 évvel ezelőtt mutatták be a Hyppolit, a lakáj című filmvígjátékot. A rengeteg évforduló közül azonban nem ezek keltették fel a leginkább a figyelmemet, hanem két másik. A rockzene kedvelőjeként nem mehetek el szó nélkül a tény mellett, hogy 81 éve ezen a napon született Jimi Hendrix, a legendás gitáros, akinek legismertebb dalát, a Hey Joe-t magyar nyelvterületen a leginkább Földes László Hobó által átköltött változatában ismeri a nagyközönség. De ennek a leginkább személyes ízlésemhez van köze, nem annyira a közélethez. Pedig közéleti szempontból is akad jeles évforduló. Nem kerek ez sem, de annál jobban tetszik nekem. Fura ízlésem van, tudom, de ez van, ezt kell szeretni. Pontosan 181 évvel ezelőtt, 1842-ben történt, hogy egy magyar gróf, bizonyos Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi közgyűlésén megtartott beszédében a magyar nyelv kisebbségek közötti erőszakos terjesztésének veszélyére figyelmeztetett. Senki nem törődött vele. Ezen akkor sem segít már semmi, hogy egy másik viszonylag ismert történeti személyiség, Kossuth Lajos később a legnagyobb magyarnak nevezte Széchenyit.
Mennyivel másként alakulhatott volna akkor a történelem menete, ha a dicsőséges magyar nagyurak hallgatnak rá és megpróbálnak türelmesebbek lenni a nemzeti kisebbségekkel. Nem kell részleteznem a történteket, mindenki pontosan tisztában van azzal, hogy mi lett ennek a következménye az első világháború után. 

Azért vessünk rá mégis egy pillantást. A beszéd 1842-ben hangzott el. Ha akkor észbe kapnak a hatalom akkori birtokosai, hetvenkét évük lett volna arra, hogy megakadályozzák a monarchia széthullását.
Mi következik mindebből? Semmi jó. Azt példázza ugyanis, hogy mennyire tehetetlen egy társadalom, amely megszokásból működik, amely túl lusta arra, hogy szembenézzen a valósággal, amelyik XV. Lajos francia királlyal együtt mondja „utánam az özönvíz”. Sajnos arra is jó a példa, hogy mennyire képtelen a társadalom arra, hogy egyáltalán felismerje a jövője szempontjából releváns gondolatokat, amelyekkel érdemes lenne foglalkoznia.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kattintott egérkorszakban olyan mennyiségű információ zúdul ránk, amelyben macsétával sem lehet rendet vágni, igencsak gondolkodóba ejtő, hogy vajon képesek vagyunk-e felismerni, hogy milyen közéleti gondolatokra kell különösen odafigyelni. 
No de ne legyünk ennyire negatívak. Lehet ebben valami jó is. Például az, hogy legalább törekedhetünk arra, hogy meghalljuk korunk Széchenyijét, ha valami fontosat mond. A történelemben az a jó, hogy a jövő nincs megírva. Van lehetőségünk beleszólni, legfeljebb senki sem hallgat ránk. Na és aztán? Széchenyire hallgatott valaki?