Háromezer karakternyire vagyok a szabadságtól. Mire ezt a mondatot leírtam, már csak 2910. Ezzel be is avattam a nyájas olvasót két kulisszatitokba, nevezetesen, hogy mennyire hosszú a jegyzetem, és hogy mikor megyek szabadságra. 
Eszem ágában nincs letagadni, hogy vágom már a centit. Amint arról már korábban is ejtettem szót, a nyári szabadságolások időszaka meglehetősen stresszes tud lenni, hiszen a szabadságon levő munkatársak munkáját a maradóknak kell elvégezniük. A nyár közepére, végére pedig elfárad az ember. Elvégre a munkás sincs vasból.
Márpedig szabadságra mindenkinek el kell mennie. Ha elfelejtünk pihenni, és csak hajtjuk a mókuskereket, azt kockáztatjuk, hogy csökken a koncentrálókészségünk, könnyebben hibázunk, és végül a kiégés szélére sodródunk. Ez pedig nem jó senkinek. Sem nekünk, sem a munkatársainknak. Ezért van, hogy zokszó nélkül vállaljuk a pluszmunkát, amikor kollégáink mennek szabadságra, mert tudjuk, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor mi is lelépünk legalább másfél hétre. Ahogy közeledik a szabadságunk időpontja, úgy válunk egyre türelmetlenebbekké, vágjuk a centit. Még 1882. Ennyi karakter volt még hátra az előbbi mondat végén.
Aligha van természetesebb vágya az embernek a szabadságnál, hogy végre azt tegye, amihez épp kedve szottyan, és akkor, amikor épp jónak látja. Ennél a vágynál csak a biztonság iránti vágya erősebb, ennek köszönhetjük a társadalmi szabályokat. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben ezeket nem azért fogadjuk el, hogy szabadságunk csorbuljon, és nem is azért, hogy valakik uralkodhassanak felettünk. Ezekre a szabályokra kizárólag azért van szükségünk, hogy biztonságos keretek között tudjon kiteljesedni a szabadságunk. Feltűnt, hogy az előbbi mondatot tömörebben is megfogalmazhattam volna? De minek, amikor egyre közelebbről érzem fújni a szabadság szelét? Már csak 1155.
A szabadság és biztonság igénye között csak látszólag feszül ellentmondás. Mindkettőre szükségünk van. Mint az életben mindenben, itt is az arany középút megtalálása lenne az igazán kívánatos. 
Ha belegondolunk, valamennyi társadalmi vitánk az aránytévesztésekből fakad. Jellemzően olyankor, amikor egyik alapvető értékünkre hivatkozva elnyomjuk a másikat. Amikor a biztonság és a rend igénye elnyomja a szabadságot, azt diktatúrának nevezzük, amikor pedig a szabadság elnyomja a biztonság és a rend igényét, azt anarchiának. Gondolom, egyetértenek velem abban, hogy a kettő közötti állapot lenne kívánatos.
Mondjuk, ez nem olyan nagy kunszt, elviekben könnyű egyetérteni. Ahogy mindig: az ördög a részletekben rejlik. Közel a szabadság, már csak 425. A részletek ugyanis rendre nem az elvekről szólnak, hanem az érdekekről. Az érdekeknek meg valamiért, úgy tűnik, mágikus képességük van. Képesek meghajlítani az elveket és néha a valóságot is. A valóság pedig most éppen: 201. 
Úgy tűnik, nehezen találjuk meg a kellő egyensúlyt az elveink és érdekeink között. A kettő közötti feszültség minden bajunk okozója. Pedig meg vagyok győződve arról, hogy ha nagyon szeretnénk, megtalálnánk a szükséges kompromisszumot.
Most látom, hogy mínuszban van a visszaszámlálóm, így most abba is hagyom. Éljen a szabadság!