Szent-Györgyi Albert 1930-ban írta a következő sorokat: „Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. És mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kis gyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Ami itt folyik, ellenkezik nemcsak a fizio­lógia és orvostudomány, de ellenkezik az emberi józan ész legelemibb követelményeivel. Ami pedig az ötórás oktatást illeti, én magam ugyancsak szellemi munkához szokott tudós ember vagyok, de én képtelen vagyok tovább, mint két óra hosszat előadásra figyelni, még akkor is, ha az előadás érdekes (ami pedig előadásban elég ritka). És akkor mi 10-12 éves kis gyermekek fejének beszélünk öt óra hosszat? Én nem értek pedagógiához, de ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.”

A neves tudós közel száz esztendeje fogalmazta meg kritikus és építő jellegűnek szánt gondolatait. Mi változott azóta? Gyermekeink manapság is „sötét téli reggelen fél hét órakor” kelnek ki „meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába”.
A táskák pedig nehezebbek lettek, elemiseknek is minimum 5 kilogramm, de nagyobbacska diákoknak akár a 8-10 kilót is elérheti. Testi fejlődésüknek, főleg a gerincoszlopnak súlyos megterhelést, sokszor visszafordíthatatlan rendellenességeket okozva. A napi öt óra oktatás – talán kivétel az elemi első 2-3 osztálya – pedig már a múlté! A 10-12 éves lurkók 6-7 órát is lenyomnak az iskolapadban. És itt megemlíthetjük azt az égbekiáltó diszkriminációt, hogy a magyar iskolába járó tanulók egy órával mindig tovább élvezik a tanintézet „ölelését”, mint román társaik, akiknek nemcsak a napi tananyagból van kevesebb, hanem a vizsgából is. Részletekbe most nem bocsátkozok, hisz ez a történet külön is megérne egy misét. 
Tehát napi többórás koncentrálás, könyvtárnyi tananyag. Naponta közel egyműszaknyi időtartam az iskolapadban, majd annak folytatása otthon házi feladatok formájában, megspékelve edzésekkel, felkészítő különórákkal, különböző szakkörökkel. Mindez már a délutáni műszak. Sok-sok óra koncentrálás. Ki képes még figyelni? Mikor jut a gyereknek ideje arra, hogy gondtalan és boldog legyen?
Vekerdy Tamás pszichológus gondolatai jutnak eszembe akaratlanul, ami így hangzik: „Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, 
a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk. Gilisztát fogdosni, bodobácsot gyűjteni, sarazni és koszosnak lenni, rettenetesen koszosnak. Csúszni-mászni, bunkert építeni. Világgá menni.” 
Van igazság benne! Persze félreértés ne essék, igenis „angolul kell tanulni”, de mindent mértékkel, mert elengedhetetlenül fontos időt hagyni arra, hogy a gyermek gyermek lehessen. Ne lopjuk el a kölyökkort tőlük. Ezen érdemes elgondolkodni, és talán cselekedni sem ártana.