Nem akarok a parajdi sóbánya tragédiájáról írni. Üres fecsegés lenne, az irodai szék kényelméből nagy okosságot úgysem lehet róla mondani. Mégis muszáj. Napok óta róla szólnak a hírek, vele van tele a sajtó. Nemcsak a helyi lapok, az országos sajtó egésze is Székelyföldre figyel ezekben a napokban. Ahogy lapunk is beszámolt valamennyi történésről, ezt tette a román nyelvű fősodrú média is. Sőt, a nemzetközi sajtó ingerküszöbét is elérte a katasztrófa híre. Igaz, jobbára csak a hírügynökségek és hírtelevíziók számoltak be róla, a Reuters, az AFP, a Euronews és a France24 is, hogy néhányat említsünk.

Mindenesetre ritkán irányul ekkora figyelem Székelyföldre. Utoljára talán 2005-ben fordult elő, a nyikómenti árvízkor, amely sajnos emberéletet is követelt. És nemcsak a sajtó, hanem az ország politikai elitje is felfigyelt. 2005-ben Traian Băsescu, most Nicușor Dan, azaz a hivatalban lévő államfő is a helyszínre látogatott. 

A két katasztrófa közötti időszakban azonban legfeljebb elvétve jelent meg számottevő híradás a székelyföldi történésekről az országos sajtóban. Ilyen röpke pillanat volt legutóbb, amikor Nicușor Dan hívei megtapsolták, hogy kedvenc jelöltjük Hargita megyében a szavazatok több mint 90 százalékát szerezte meg az államfőválasztáson. Ám az ilyen pillanatokat leszámítva Székelyföld, annak ellenére, hogy földrajzilag az ország közepén található, továbbra is periféria maradt a romániai közbeszédben. Hiába: a földrajzi és társadalmi periféria köszönőviszonyban sincs egymással.

Néhány hónap híján húsz év telt el a közösségünket sújtó két természeti katasztrófa között. Ebben a két évtizedben vajmi keveset törődött velünk az ország. Ez azért gondolatébresztő. Sajnos úgy tűnik, tényleg katasztrófára van szükség ahhoz, hogy mások is odafigyeljenek ránk. Miért van ez? A kérdés csak látszólag költői, de nem biztos, hogy van rá minden igényt kielégítő praktikus válasz. Élénken emlékszem 2005-re, akkor még az egyik nyikómenti faluban volt a családi házunk, amelyet épp az árvíz hatására adtunk el. Emlékszem, hogy katonák segítettek kilapátolni az iszapot az udvarról. Arra is, hogy szinte azonnal megjelentek a katasztrófaturisták is, akik csak fényképet készíteni szálltak ki az autójukból. Nem azok a kimondottan kellemes emlékek. Emlékszem a rendkívüli figyelemre is. De arra is, hogy akkoriban a Nyikómentén nem volt térerő, nem volt kábeltévé, internet és rendesen aszfaltozott országút sem. Talán a hirtelen jött figyelemnek köszönhetően is, pár éven belül lett minden. Néhány évvel később már a Facebookon jelöltek ismerősnek a nyikómenti fiatalok. A Nyikómente, ha nehezen is, de kiheverte az árvíz okozta megrázkódtatást. Ez talán némi reményt adhat a parajdiaknak is, akik most még nem tudják, mit hoz számukra a holnap. Szinte lehetetlen felbecsülni, hogy a bányakatasztrófa mekkora anyagi kárt okozott. Sovány vigasz, hogy most néhány évig a figyelem néha Parajdra vetül. Az is, hogy az ilyen figyelemnek szokott lenni kézzelfogható eredménye is. Sokba kerül ez, nagyon sokba. De valahogy kimászunk ebből is. Bíznunk kell benne!