„Régen, ha az iskolában megbüntettek, akkor otthon azt mondták, biztos megérdemelted. Ma kihívják az összes tévét…” – jött velem szembe minap ez a megállapítás. De gyakran hallani azt is, hogy ha régen az iskolában megvert a tanár, hallgattál vele otthon, mert ha kiderült, jött a ráadás. 
Nem kell visszamennünk túl messzire, és akkor is jól láthatjuk (ha akarjuk), hogy azért a tekintélyelvű, fizikai erőszakot alkalmazó nevelés sem volt egy abszolút csodaszer. A nosztalgia rózsaszín ködében talán jobbnak tűnik a letűnt világ, mert a félelem (veréstől, feljelentéstől, kiközösítéstől, büntetéstől stb.) mintha inkább kordában tartotta volna az embereket, de a szélesebb perspektíva mégis azt mutatja, hogy hosszú távon mégsem volt olyan eredményes az a bizonyos nevelési módszer. „Fekete bárányok” akkor is voltak, a gyermekek, fiatalok anno is csináltak hülyeségeket, lázadtak, bosszút álltak, legfeljebb titokban maradtak a tettek, hacsak nem lőttek nagyon túl a célon, de akkor is csak egy bizonyos szűk körön belül tudtak a dologról. Ma viszont már mindenről is tudunk. Szóval van itt egy kis torzítás.
A másik érdekes vetület, hogy az előszeretettel ostorozott fiatal generációkat nem a gólya vagy egy intergalaktikus jármű hozta valahonnan a világűrből, hanem épp azok a generációk nevelték őket ilyenre, akik még kaptak körmöst, pofont, térdepeltek a sarokban, ha a nádpálca már ki is ment divatból. Akkor hogy is van ez? Vagy amikor azt mondják, hogy én is kaptam, s mégis rendes ember lett belőlem. De mi van azokkal, akik ugyanúgy kaptak, és mégsem lett belőlük „rendes” ember? És milyen a „rendes” ember?

Mégis tartja magát erősen a „régen jobb volt”, „bezzeg az én időmben” viszonyulás az emberek között, és érdekes módon nemcsak az idősebb generációknál, hanem a fiatalabbak körében is. Ez a nosztalgia valamiféle tagadást is hordoz magában: ami most van, az nincs rendjén. Kutatások is bizonyítják, hogy a viszonyulás valójában a jelennel való elégedetlenségről szól, és igazolása annak, amit a múltban megtapasztaltunk (az úgy volt jó, ahogy volt), még úgy is, ha akkor nem tetszett, és ez a sóvárgás – próbálja valahogy leírni a jelenséget a pszichológia – az emlékezés „pontatlan” megnyilvánulása, amellyel a kellemetlen élményeket próbáljuk visszaszorítani azáltal, hogy a pozitívabbakat, kellemesebbeket helyezzük előtérbe. Az is benne van, hogy nem igazán tudunk mit kezdeni a felgyorsult változásokkal, sőt, gyakran ellenállunk, de mégis részt veszünk benne, bizonyos elemeit elfogadjuk, másokat pedig nem, és ez az ambivalencia összezavarja a világképünket. Így inkább nosztalgiázunk, és kutatások szerint a jelenség főleg a posztkommunista országokban erőteljes. Nem véletlenül…
Régen minden jobb volt, mindenkinek volt munkája, tiszták voltak az utcák, senkinek sem volt sokkal több, mindenki tudta, hol van a helye stb. A Belga zenekar dalszövege jut eszembe, miszerint „Bezzeg régen tömör volt a kifli / Bezzeg régen áthívott a szomszéd / Bezzeg régen csak gyalogolt az idő / Bezzeg régen nem ültettek tuját / Bezzeg régen jó volt a csapvíz”, és a lényeg: „Bezzeg régen fiatalabb voltam”…
De vajon melyik az a „bezzeg régen” kor, ahová szívesen visszamennénk? Vajon nem kívánkoznánk vissza ide, ahol most vagyunk? Emlékeim, idősebbek tapasztalatai szerint azokban a régi szép időkben is volt elvágyódás, sóvárgás valami jobb, valami más iránt. Ahogy én tudom, a nyolcvanas években, amikor állítólag jobb volt a munka, az iskola, az élet, sokan mégis annyira vágyták a szabadságot, hogy a Dunát is átúszták érte…
Azt hiszem, nem véletlenül vált szállóigévé Simone Weil francia írónő mondása: meg kell tanulnuk vágyakozni az után, ami a miénk. Visszasírni a múltat lehet, de nekünk (is) inkább a „mosttal” van dolgunk. Nem is kevés…