Iskoláink mindennapi életének egyik legnagyobb gondja kétségtelenül a fegyelem kérdése, pontosabban az iskolai erőszak problémája. Most elsősorban a nagy halmaznak arra a vetületére gondolok, amikor tanórán nincs meg az a légkör, amelyben diák és tanár is komfortosan érzi magát, biztonságban tudja végezni a dolgát. A pedagógus tud magyarázni, a diákok figyelni, kérdezni, jegyzetelni, álmodozni is akár, és ebben őket nem zavarja egy-két-három renitenskedő osztálytárs. A valóságban a tanév során nap mint nap rengeteg osztályban félórák telnek el azzal, hogy valahogy megközelítsék ezt az állapotot, amelyet végül gyakran azzal ér el a pedagógus, hogy „kiteszi” óráról a rendbontókat. Többnyire igazolatlan hiányzást is ír, ami egyrészt szabályellenes (mert a diák ott volt, csak…), ráadásul támadható.
Mert mi van a tanuláshoz való jogukkal? De mi van a tanulni vágyó „többiek” jogaival? És mi van minden tanuló biztonsághoz való jogával? Ezek a kérdések feszítik szét egyre erősebben az iskolák belső életét, mert tetszik, nem tetszik, már nem működik a klasszikusnak tekintett fegyelmezés-büntetés rendszer, ami „bezzeg a mi időnkben” állítólag jó volt. Betört a falak közé, az osztályokba az agresszív, kirekesztő, intoleráns külvilág. A közoktatásnak köszönhetően ráadásul egy helyre jár a jól nevelt, illedelmes gyermek és az is, akinél otthon még mindig a pofon és az üvöltés a konfliktusok lerendezésének egyetlen módja. Mindenki viszi magával, amije van, és a pedagógus is megpróbál órát tartani azzal, amije van. Ami gyakran kimerül az unalmas módszerekben, a teljesen hatástalan fegyelmezési eszköztárban, hiányos, elavult pszichológiai ismeretekben. Persze ennél jóval tágabb az iskolai erőszak mögött álló okok halmaza, de a társadalmi jelenség létezik és egyre inkább döngeti a szomszéd iskola kapuját is. Dehogy csak nálunk – az országok, oktatási rendszerek legfeljebb abban különböznek, hogy mit kezdenek vele.
A hazai tanügyi tárca is idejét érezte, hogy valamivel előrukkoljon, és elrendelte, hogy az új tanévben minden oktatási intézmény alakítson ki egy elkülönített termet, ahová majd az órát zavaró, kezelhetetlen diákokat át lehet küldeni, és találja ki a módját a felügyeletnek. Az eltávolított tanulónak ezért nem írnak hiányzást.
Tulajdonképpen el tudok képzelni egy barátságos teret, ahol zenét lehet hallgatni, van bokszzsák, babzsák, függőágy, hinta, bármi egyéb, ahol – mások zavarása, bántása helyett – kifújhatja, kimozoghatja feszültségét a „kiküldött” diák. Ahol esetleg leírhatja a feladatait, és ahol mindig van egy megértő felnőtt, aki érti, támogatja, meghallgatja őt. Mert a gyermek is kiborulhat, különösen, ha neurodiverzív működésű (ADHD-s, autisztikus stb.), vagy csak rossz napja van, történt otthon valami, és egy kis segítséggel túllendül rajta, megnyugszik, kipiheni magát, és mehet tovább.
Szóval működhetne jól is, csakhogy ennek a realitását a jelenlegi anyagi, szakmai és felfogásbeli körülmények között nemigen látom. Sok iskolának nincs elég helye, és mégis, ki, milyen képzettséggel fog ott ülni a tanórák alatt, és fogadni megfelelő attitűddel a kontrollvesztett fiatalokat? Személyzetet nem rendeltek az „elkülönítő” mellé, és lelki szemeimmel már látom, amint a tanárok felszusszannak, és előszeretettel élnek majd ezzel, mint egy újabb büntetési lehetőséggel (!), és abban a bizonyos teremben egy adott órában majd több osztályból is összegyűl jó néhány „problémás” gyermek…
Mint fentebb már írtam, a helyzet az, hogy az iskolai fegyelmezés-büntetés pedagógiai érték- és cselekvésrendszere meggyengült, gyakorlatilag csak erőből működik még néha és helyenként, ami csupán újratermeli az erőszakot. Az elkülönített teremmel pedig csak futunk a jelenség után, ahelyett, hogy egyszer felleltároznánk legalább az okokat. A probléma okozója eltávolítva, de attól a probléma marad.