Valamilyen szinten bizonyára azoknak számítunk. Úgy együttesen és egyenként is: állampolgárok minden bizonnyal. Aztán adófizető polgárok – ha akarjuk, ha nem, a bevételeink bizonyos hányadát behajtja rajtunk a rendszer, mert ebből tartja fenn magát és intézményeit az „álladalom” –, és alkalmanként választópolgárok is, amikor megszólítanak, hogy ideje változtatni a dolgokon, vagy pedig jó lenne megerősíteni a hivatalukban azokat, akiket népként, többségi, azaz polgári akarattal valamilyen funkcióban elhelyeztünk, hogy értünk dolgozzanak és képviseljenek.
Eleinte, amikor ez a ’polgár’ fogalom elterjedt az európai nyelvekben, általában városlakót jelentett. Ha megnézzük a francia, a német, az angol, az olasz, a spanyol vagy a román nyelvben, mindenütt köze van a szónak a városhoz, a várhoz, ami egy zárt, a környezettől jól elkülönülő, védett és védhető helyet jelentett anno. A nyelvészek a magyar kifejezést a német ’bürgerből’ származtatják, gondolom addig-addig torzult és zöngétlenedett, mígnem kialakult ez a forma. Mert olyanok voltunk évszázadokig, s ez a történelmi okok miatt érthető is, hogy egyszer a németből érkeztek hozzánk a jövevényszavak, vagy azok „tükörferdítései”, a germanizmusok, amelyek ellen oly vehemensen harcolunk Kazinczy óta, bár azt jegyezték fel őkelméről, hogy nem tartván alkalmasnak nyelvünket a magasabb röptű csevelyre, a feleségével egy ideig németül levelezett. Ebben van némi rosszindulat is, hiszen Kazinczyné Török Sophie nyolc évig Bécsben nevelkedett, németül és franciául tanult a kor úri elvárásai szerint, de később a magyar nyelv használatába „belejött”. Egyébként nem volt ritkaság a német és a francia nyelviség és e két kultúra elsődleges elsajátítása, mondhatni majdhogynem általánosnak számított főúri körökben, és gyakran megesett arisztokratáéknál a vegyesházasság is. Török Sophie – később Zsófia – anyja a gróf Roggendorf családból származott, és előszeretettel használta keresztnevét ’Louise’ formában. A gróf Roggendorf/Rogendorf/ Rogendorff Stájerországból származik. A leendő férj ekkor jegyzi le, hogy Zsófia „franciául beszél a legjobban (…), magyarul és tótul is jól tud, noha néha botol.”
A magyar és polgári öntudat aztán annyira megerősödik a nagy nyelvújítóban, hogy gyakorlatilag egész életét a magyar nyelv népszerűsítésének, megerősítésének szenteli. Nemkülönben a felnőtt gyermekeik is, köztük Kazinczy Lajos honvédezredes, a tizenötödik aradi vértanú.
Manapság, ha úgy vesszük, akkor a polgári mivolt – úgy általában – csak egy szélesebb társadalmi kategóriához történő besorolást jelent. Mindannyian azok vagyunk statisztikailag. Még az a több millió személy is – román állampolgár –, aki huzamos időn át külföldön tartózkodik. Még azok is, akik csak úgy elvannak a szociális hálóban. Még azok is, akik elkerülik a kötelességeikkel történő szembesítést. Mert divat a nagyotmondás, a kérkedés azzal, hogy márpedig én „ehhez az egészhez” nem járulok hozzá. Mi az hogy?… Holott… Holott kellene.
Az nem úgy van, hogy majd az Unió. Hogy majd valaki. Hogy izé…, hogy majd elrendezi, hogy majd megoldja helyettünk. Ha tudatos polgárok lennénk, akkor mi magunk járulnánk hozzá önkéntesen ahhoz, hogy a saját környezetünk minél élhetőbbé s minél rendezettebbé váljék. Kitalálnánk, hogy mi a polgári kötelességünk az adott helyen. Olykor rájövünk az egyáltalán nem kötelező polgári feladatok felvállalására. Máskor kevésbé. Tanulunk polgárnak lenni ismét, vagy harminc esztendeje. Elvégeztünk egyes tanfolyamokat, bizonyos ’polgár osztályokat’, ezt-azt képesek vagyunk gyakorolni, de igencsak messze járunk attól, hogy itt, a falainkon belül spontán módon éljen bennünk a polgári igény és az összhang, amellyel teremtünk, s amellyel védjünk mindazt, ami a miénk idebent.