Hirdetés

Őszi toporgás

Pál Emil
Becsült olvasási idő: 3 perc

Sok külföldi csak úgy beszél Székelyföldről, hogy itt aztán igazán erős a pálinka, bicskával faragják a kaput és az amúgy vendégszerető székelyek medvével őriztetik a határt. És ez épp ilyen heroikus érzés minden olyan esetben, amikor vederrel merik fel a pálinkának valót, traktorkupával teszik a boncasztalra a megperzselt disznót, vagy kimennek gyümölcsöt, pityókát szedni kalákában az emberek a mezőre, kertbe. Ekkor igazán összetartónak érzem magunkat. Talán leírni sem lehet azt az érzést, mikor a szekérnyom sarában bokáig elnyuvad a gumicsizma, még dereng, és a deres határon gőzölög a lovak háta. Kicsit úgy csípi meg a hideg itthon az emberek arcát, mintha a nagyszülők cirógatták volna meg, s a hóharmat is olyan meleg-otthonossá válik a giccses napfelkeltében, mintha harisnyát húzott volna a világra a Jóisten. Nálunkfelé ilyet is hallani. Mert ősszel minden igyekszik melegebb gúnyába bújni, elbújni a fagyok elől. A sok öröm mellett megvan az ősznek a maga bűbájos keserűsége, de ez valahogy mégis megmagyarázhatatlan. Persze, le lehet írni fáradtsággal, bezártsággal, jön a tél, enerváltabbak lesznek az emberek, a hideg is hat ránk pszichológiailag, mert hát a mediterrán népek mindig mosolyognak és vidámak. Legalábbis általában, vagy néha. Vagy ahányszor a székelyek disznót vágnak egy évben, de többször boldogok, mint mi. Ezt is úgy hallottam. Az ősz viszont nem köthető össze azzal, hogy mennyire látják bennünk a hargitai fecskemadár előre elrendeltetett vándorlását, vagy azt, hogy mind besavanyodtunk a vendégszeretet ösvényén a hegyeink közt. Kicsit elvesz belőle, kicsit rátesz, kicsit kedves, kicsit más. Jó esetben, ha van rá ideje, feleszmél az ember, elkezd rálátni a dolgokra, és olyan érzés tölti el a hideg őszi reggelen, mintha először látná a földgolyót a Szíriusz mellett méretarányosan lekicsinyítve. A kedvencem az volt, mikor az utcán sétálva egy kisgyereket hallottam, aki az anyukájától azt kérdezte: Anya, neked miért nem hullik ki a hajad, ha a fa lombja elhull ősszel? Alapvetően ez az összehasonlítás határoz meg minket is, a többi évszak közt nem nagy az átmenet, a tavasz manapság nyárként indul, a tél meg olyan, mint egy elszúrt tavasz, aminek még a sízés hódolói is a végét várják. Ősszel az elvonuló állatokkal, pompájukban tündökölt elpusztuló imágókkal és hulló levelekkel kicsit mi is elhullunk. Mert része vagyunk az egésznek, bármennyire is kiszakadtunk és szembementünk a természetes habitussal, mint a tinédzser a szülővel, hozzátartozunk. És ez akkor tölt el a legnagyobb örömmel, mikor a nagyszülők kertjében a fáról csüngő almát megszagolhatja, megropogtathatja és beleharaphat az ember, és aki a fát ültette, ettől méretetlenül boldog lesz. Az, hogy mikor érzi újra kicsit gyermeknek magát az ember, nem évszakfüggő. Érdemes ebben az autentikus sárban toporogni kicsit a gumicsizmával. Nem a pálinkáért vagy a lekvárért. Csak úgy.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!