A felnőttek sokszor állnak értetlenül a fiatalok egy-egy megnyilvánulása előtt – de ezzel semmi újat nem mondtam. Az viszont már jóval érdekesebb, hogy vajon miért? Itt van például az ölelkezés. A tinédzserek, a mostaniak, gyakran ölelik meg egymást, amikor találkoznak, amikor elválnak, az iskolában, szünetekben a folyosókon, ölelik egymást a barátnők, de néha a lányok is a fiúkat, fiúk a lányokat, csak úgy, barátságból (is). Közvetlenebb pedagógusok is kapnak ölelést, nemrég egy jól sikerült személyes megbeszélés után láttam, amikor a diák megkérdezte a tanárát: megölelhetem?
Láttam, látom azt is, hogy vannak pedagógusok, akik nem igazán tudnak mit kezdeni ezzel a jelenséggel. Van, aki egyenesen rájuk szól szünetben, hogy: ne mind ölelgessétek egymást, mi van veletek, az ember nem ölelkezik nyilvánosan és egyfolytában! Mások értetlenül kérdezik: miért csinálják ezt a gyerekek?

Az idősebb generációt másképp szocializálták. Otthon is, de „kint” a világban mindenképp illik visszafogottnak lenni, az érzelmeket elkendőzni, nem kitárulkozni, nem megmutatni, hogy mi zajlik bennünk. Nem kell dicsérni nyakra-főre, a pozitív visszajelzések adása nem szokás. Merevebb az idősebb nemzedék, gyakran megközelíthetetlen, a nem szexuális indíttatású testi kontaktus (is) majdnem tabu. Kollégák ritkán érintik meg egymást (nehogy félreértse a másik), és még a kisgyermekekkel foglalkozó pedagógusok között is kevesebb az, aki önazonosan képes adni és fogadni a testi érintést, mint aki inkább távolságtartó. Így hát nem is csoda, ha furán néznek az ölelkező tinikre. Pedig szerintem inkább örülni kéne, hogy a virtuális-emojis jelenlétükkel párhuzamosan a fizikai kapcsolatok pozitív oldalát, az emberi közelséget sokkal nyitottabban, önfeledtebben tudják működtetni. Ami határozottan jó, hiszen az ölelés nagy valószínűséggel valóban növeli a kötődéshormonnak is nevezett oxitocinszintet az agyban, stresszoldó hatású, együttműködésre sarkall, megnyugtat. 
Most van a házasság hete. A pár éve már mifelénk is élő, a házasságok életképességéért szervezett rendezvény idei mottója: Beszélgessetek a házasságotokért. Aztán öleljétek meg egymást – tenném hozzá szívem szerint. Mert a kutatások és tapasztalataim alapján úgy néz ki, hogy sok párkapcsolatból épp az intimitás hiányzik, ami aztán lassan erodálja az elköteleződést. Az intimitást pedig a jó beszélgetések és a két ágyba bújás közti szeretetteljes testi érintések, az ölelés, a simogatás táplálják. Vannak, akiknek ez az elsődleges szeretetnyelvük, és erős hiányérzetet élnek meg, ha nincsenek jelen ezek az elemek a kapcsolatukban. Sok dolgunk van még az intimitás megértése, megteremtése terén, főleg, ha a gyakran „nemzeti” erényként pufogtatott székely vicc a kiindulópont. Tudják, az, amikor az asszony megkérdi az „urát”, hogy szereti-e még, mert sosem mondja. Az „ember” pedig morózusan odaveti: – Egyszer megmondtam. Ha változás lesz, szólok. Számomra ez a vicc nagyon nem vicces, mert mögötte érzelmi kielégítetlenséggel élő, egymás és saját igényeire nem figyelő embereket, kihűlő kapcsolatokat, boldogtalanságot, káros pótcselekvéseket, befagyott konfliktusokat látok…
A kamaszok (egy részük legalábbis), bármit is mondunk róluk mint digitális bennszülöttekről, még mindig tudnak órákon át beszélgetni, lelkizni egymással. Főleg a lányok. Ölelni is tudnak. Hátha nekik majd könnyebben megy az intimitás megteremtése és fenntartása a kapcsolataikban. Bár nincs könnyű dolguk, hiszen ott van a virtuális világ, amely bizony veszélyezteti az élő, fizikai társas viszonyok minőségét, és az idősebb generációktól látott, kapott példák sem biztos, hogy kapaszkodókat jelentenek ezen az úton.
Örüljünk hát, ha tudnak (és ha mi is tudunk) ölelni.