Az elmúlt hetek közbeszédét jelentős mértékben meghatározta a nyugdíjak újraszámolása. Lehetett hallani, amint az idős korosztály a buszmegállóban várakozva számolgatott, vagy a templomból hazaúton elégedetlenkedett, de még a kávézó teraszán üldögélő fiatalok is álmodoztak a majdani nyugdíjukról. Jókat nevettek, hiszen számukra irreálisnak tűnik, hogy ilyen juttatásban részesülhetnek. Jómagam bizakodó vagyok, habár a számokat tekintve nem túl kecsegtető a helyzet. Az Országos Nyugdíjpénztár honlapján elérhető nyugdíj-kalkulátorba viccből és kíváncsiságból beírtam az adataimat. E szerint – miminum 15 ledolgozott évvel – 2058 márciusában teríthetném majd le a takarót a munka mezején, és kezdhetném a jól megérdemelt pihenést. Előrehozott nyugdíjba 35–43 ledolgozott év után – 30 százalékos anyagi veszteséggel – 2053 márciusában vonulhatnék. Szóval a legvalószínűbb – és legoptimistább – forgatókönyv szerint is 29 évig még dolgoznom kell. Ezért is írtam fentebb, hogy nem kecsegtető a helyzet, habár sokkal jobbnak tűnik, mint amikor hat évvel ezelőtt, az első ledolgozott év után számolgattam, hogy hány évtized munka van még hátra. Meg is vigasztaltak: „Nincs olyan állat, amelyik még ennyit bírna.”

Ezek után derültünk, de persze mindannyian tudjuk, vannak, akik 40 évnél is sokkal többet dolgoztak hóban, fagyban, esőben, porban, zajban, kevés fizetésért és állandó stresszhelyzetben. Talán ma ők azok, akik annyi nyugdíjra jogosultak, hogy éppen kijönnek az egyik hónapról a másikra. Vannak olyanok is, akik mindössze 15 év ledolgozott munkaév után közel ugyanannyit kapnak, mint akik legalább négy évtizedig a hazajáró tehén módjára – reggel el, este haza – jártak munkába. A különnyugdíjakról nem szólnék, hiszen van, aki megérdemli, más meg szerencsés volt. A téma kapcsán számomra rendkívül bosszantó, hogy az új nyugdíjmatekozáskor például több esetben is kiderült, hogy néhány évtizeddel ezelőtt egyes alkalmazottak után nem fizették be a nyugdíjjárulékot. Hihetetlen, hogy a mindent látó és regisztráló rendszerben ilyenek megtörténhetnek, ahogyan dühítő az is, hogy napjainkban is jócskán juttatunk az egészségügynek, a nyugdíjalapba stb., de bizonyos esetekben kiderül, hogy alig van értelme. Nincs rendjén, hogy egészségügyi szolgáltatásért folyamodva fecskendőt kell vinnünk magunkkal, vagy két dokumentum fénymásolatáért elzavarnak olyan intézményekből, amelyeknek az adónkból jócskán juttatunk. Sajnos a probléma gyökerét nem itt helyben táplálják, hanem a nagy folyó két partján. Az ilyen és ehhez hasonló háborgásokra hallottam már jó tanácsot: „Külföld felé még az időseknek sincs felcsavarva az út.” Mondjuk, ilyeneket csak azok mondanak, akik korábban itthon szinte hajas baba módjára, vetett ágyon üldögéltek, a kézi szerszámok nyelét forrónak érezték, s most külföldön élmunkásként tengetik napjaikat. Hiszem, hogy itthon van a helyünk, itthon kell jobbá tegyük világunkat, és szót emelnünk a hiányosságokért, még akkor is, ha valaha nem lesz nyugdíj. S ha már ősz és a betakarítások ideje: ne legyünk olyanok, mint a bivalynászfalvi gabona, ami szárban jó, de fejben gyenge!