Nehéz feleleveníteni, hogyan is kezdődött. Talán azzal, amikor láttam, hogy kicsi közösségeken belül milyen hatalmas társadalmi szakadékok kezdtek kialakulni. Amikor feltűnt, hogy egyik gyereknek két terepmotorja van, a másiknak rendes téli cipőt sem tudnak vásárolni a szülei. Amikor egyre több és több gyermeknevelési, életmódbeli, táplálkozással kapcsolatos irányvonal tűnt fel lelkes követőkkel és még lelkesebb „aktivistákkal”, akik próbáltak meggyőzni arról, mindenkinek érdemes hozzájuk tartozni. Aztán jött egyre több pozitív életfilozófiát hirdető tan, liberális nevelési elvek és a hagyományos értékrendhez visszatérő filozófiák hada, egyre nagyobb káoszt teremtve az amúgy is zűrzavaros, gazdaságilag is nehéz időkben. Ezekkel párhuzamosan a szélsőségek egyre nagyobb hangsúllyal jelentek meg a politikában is, amelyekre kezdetben sokan csak legyintettünk, miszerint egy-két hangos kisebbségről van szó, akik a cirkuszolással nem tudnak ártani senkinek. Valami azonban egyre gyorsabban változott a közbeszédben, s hangsúlyosan a közösségi felületeken: az empátia, az egymás véleményének tiszteletben tartása és elfogadása alig észrevehető méretűre zsugorodott. Sokak számára követendő irányelv lett az oltásellenesség mint világnézet, és ha ebben egy eltérő nemzetiségű pártban találta meg a szövetségest, gondolkodás nélkül választott. Mert valamiért a választásainkkal kapcsolatos elvek is megváltoztak…

Az idei parlamenti választások eredményeit tekintve a szélsőséges nézetű pártok együtt az össz-szavazatszám körülbelül 32 százalékát szerezték meg. Az elnökválasztás első fordulójának eredményei is jó nagy meglepetéssel szolgáltak, ha csak arra gondolunk, egy TikTok-csatornán mekkora szavazótábort lehetett mozgósítani, és hogy mindezt egy radikális nézeteket valló elnökjelölt valósította meg.
Ezek a nagy horderejű fordulópontok első értelmezésben döbbenetet keltettek, a váratlanság döbbenetét, annak ellenére, hogy ezek a polarizálódási folyamatok nem tegnap kezdődtek és valószínűleg erősödni fognak, ahogy azt a szociológusok előrejelzései is mutatják.
A magyar közösség jelentős része beazonosította a veszélyt, és tudta a dolgát a vasárnapi választásokon, de a kérdés továbbra is adott: miként lehet megmaradni a lehető legkülönbözőbb szélsőségek között a saját (közösségi) egyensúlyunkban? Mi az a változás, amit el kell fogadni, és melyiket kell határozottan elutasítani? Hogyan tudunk az információhalmazból kikeveredni és régi-új megoldásokkal fenntartani egy élhető közösséget?