„Méghogy Szoboszlai, ugyan már!”, pöccintettem le flegmán a cigaretta hamuját, miután jólesően kifújtam a füstöt. „Nincs nagy különbség köztem és Szoboszlai Dominik között”, bölcselkedtem két csapolt sör között, amikor a magyar válogatott jelenlegi csapatkapitánya még csak bontogatta a szárnyait, de már ódákat zengtek róla a szaklapok, némelyikük azt is megreszkírozva, ő lesz az új Puskás. „Fénykoromban én is tízből kilencszer vágtam pipába a lasztit tizenhatról”, legyintettem, miután a csütörtök esti foci- és sörtársaim a szlovákok ellen szerzett szabadrúgásgóljáról áradoztak. Azt azért sportszerűen elismertem, egy aprócska különbség mégis van köztem és a szépfiú között, éspedig a sikoltozva futó nők iránya.
A csodagyerek aztán alaposan rám cáfolt. Hiába értek én is ötmilliárdmagammal a focihoz, azoknak volt igazuk, akik fényes jövőt jósoltak neki: Szoboszlai azóta a magyar válogatott minden idők legfiatalabb csapatkapitánya lett, ontja a gólokat, egymaga dönt el meccseket, ráadásul a legerősebb bajnokság ikonikus csapatában, a Liverpoolban is megállja a helyét. De hogy a pályán nyújtott teljesítményén kívül mit adott még nekünk, azzal csak később szembesültem...
Érdemei elismerése mellett távol áll tőlem, hogy ódákat zengjek erről a még mindig csak huszonöt éves fenegyerekről, de kétségtelen, hogy visszaadott nekünk, s főként az anyaországi magyaroknak valami rég elfelejtett dolgot. A válogatottal elért sikereivel, az egymás után háromszori Európa-bajnoki részvétellel nemcsak azt, hogy nem vagyunk lúzerek, pofozógépek, akik még Andorrától is képesek kikapni, vagy Liechtensteint sem tudják legyőzni, de sokakban újra feléledt a rég elfeledett büszke nemzettudat. Szoboszlai máris elérte azt, amit egykor Puskásék: a hétköznapi gondokba beleroskadt magyar szemében akkor gyúl fény, akkor lesz büszke származására, ha meghallja a csapatkapitány nevét, ha látja játszani a válogatottban, a Premier League-ben. „Puszkász, Puszkász!” – mondogatta nekem évtizedekkel ezelőtt a szíriai határtól alig pár kilométerre található török falu piacán az árus, mikor megtudta, hogy magyar vagyok. Azóta sem jártam arrafelé, de biztos vagyok benne, Szoboszlai híre oda is eljutott, s talán már az ő nevét mondogatják a piaci árusok, amikor némi hibiszkuszt akarnak rásózni jutányos áron a magyar turistára.

Egyébként Szoboszlai másvalamiben is rám cáfolt. Szoktam mondani, hogy mi annak idején meccset veszítettünk, de bankettet soha, ezek a maiak ilyen szempontból puhány gyerekek, mígnem az egyik győztes válogatott meccs után a csapatkapitány kiment a szurkolók közé, s egy hajtásra kiitta a felkínált kisüveg pálinkát. Apropó, válogatott meccsek: a Puskás Arénába rendszerint órák alatt elfogy a 65 ezer jegy, amikor Magyarország játszik, a szurkolók ma már nem Totti-, Messi- vagy Ronaldo-mezekben szotyiznak egykedvűen, hanem Szoboszlai-mezben éneklik átszellemülten a Himnuszt. A meccsek egyik legmegindítóbb jelenetsora rendre az számomra, amikor az aktuális mérkőzés felvezetéseként a gyepen kétszer tizenegy játékos, a lelátón sok ezer néző szívre tett kézzel, átszellemült arccal teli torokból üvölti vagy rebegve fohászkodja hazája himnuszát. A harmadik évezred „píszí” véleményalkotói e képeket nehezen illeszthetik be saját, elméletben létező világukba. Két éve voltam Németországban is válogatott futballmérkőzésen, s a budapesti hangulattal ellentétben, ahol a nemzet csapata lép pályára, a németek már nem azonosítják Németországgal a válogatott mezben gyepre futó török, albán, kongói vagy nigériai származású játékosokat, és sem a szurkolók, sem pedig a játékosok nem úgy énekelték a himnuszukat, mintha csatába indulnának a nemzettel és a nemzetért, hanem mint kötelező programpontot valamilyen vállalati ünnepségen. Szoboszlaiból és társaiból szerencsére nem hiányzik a sport egyik alaptézise: minél többen állnak mögöttem, minél több embert képviselek, minél többüknek akarok örömet szerezni, annál jobban hajt a vágy. A szurkolók pedig rendre frenetikusan űzik, hajtják győzelembe a játékosokat – bizonyára elfogult vagyok, de a „Ria, ria, Hungária!” tradicionális, egyszerűségében is tökéletesen ösztönző szurkolást máshol sehol nem hallottam.
Belátom, erőltetett párhuzamot vonni, de sokak szerint Szoboszlai egymaga máris többet tett értünk, határokon kívül rekedt magyarokért is, mint érdekvédelmi szövetségünk harminc év alatt. Nem mondom, fontos volt elérni a törvényhozásban azt is, hogy az állapotos nőket előre kell engedni a pénztáraknál, vagy hogy a telekkönyvi kivonatért ne kelljen huszonöt lejt fizetni, de a Szoboszlai és társai által elért, nemzetközi visszhangot kiváltó sikerek újból felébresztették sok magyarban a régóta szunnyadó nemzettudatot. Egyre többekben tudatosul, hogy lehetetlen képezni a nemzetállamok felett álló, azokat ráadásul helyettesíteni tudó globális intézményeket és közösségeket, mert nyomaiban sem látszanak az ehhez szükséges emocionális tudat gyökerei.