Mármint mi lenne a véleménye a mai valóságról?… Vajon? Én azt hiszem, hogy erősen csóválgatná a fejét. Pedig egy alkalommal keményen intézkedett. Legalábbis az Írás szerint. Máté evangéliumában ezt olvassuk: „Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: »Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.«” (Mt. 21, 12-13) „Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította.” (Jn. 2, 15) Mindkét evangélista kortárs és tanítvány. Nyilván. Szent Máté apostol, héber nevén Mattitjahu – jelentése szerint: Jahve ajándéka –, eredetileg birodalmi vámszedő volt, megvetett ember, akiről azt is feltételezték, hogy a saját zsebére dolgozott, s a beszedett dénárokból a római kincstár csak keveset látott viszont, de találkozván a Mesterrel, elhagyta eredeti foglalkozását, majd egészen 60 körül bekövetkező vértanúhaláláig hirdette a szent tanokat és a megváltást. Megbízható forrás, talán még akkor is, ha az evangéliumát későbbre keltezik, azt tartva, hogy arámi nyelvről tanítványai 80 körül ültették át görögre. Szent János apostol és evangélista – Johanán/ Joannész, azaz az Úr kegyelmese – a legfiatalabb és talán a Mester által a legkedveltebb, aki bátyjával, Jakabbal, halászként együtt állt be a tanítványok közé. Ő az egyetlen, aki természetes halállal halt majd százéves korában.
Nyilvánvaló, hogy nem a mi feladatunk kétségbe vonni az írásos üzenetet, átment az már régen a kánoni szűrőn. Úgy tűnik, hogy a két apostol majdnem egyformán és hitelesen tudósított erről az emlékezetes esetről. Nyilvánvaló, hogy Jézus eme cselekedete nem lehetett más, mint a személyi autonómia gyakorlása, hiszen a római uralom idején a hódítók csak a templomot, azaz a hitet hagyták szabadságul, hogy afölött a zsidók maguk rendelkezzenek. A személyi szabadság azonban ekkor – úgy tűnik – a köz érdekében nyilvánult meg. A politeizmus divat volt, amolyan Nyugatról érkező métely vagy mánia, amelyet követhetett az elit és a köznép is, ha úgy akarta. A zsidók általában nem követték. A keresztények sem. És lám: megmaradtak, megmaradtunk mi is. Jézus cselekedete ezért lehet mérvet és irányt mutató.
És itt vagyunk az újabb vírus által verten, immár harmadik esztendeje. Itt vagyunk egy újabb világraszóló háborúskodás első évében. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (1Kor, 13: 12) – ezt egy másik jelentéstevő, Szent Pál apostol írja. Akkor látunk majd, ha arra megérik az idő. De addig?
Történt pedig ez idő tájt, a mi homályosan tükrözhető földi időnkben, hogy az egyik lelkész kitessékelte a „kamerás úriembereket” a templomból. Az Úr egyik házából. Egyik fényíró közönséges mesterember vala, viszont a másik királyi, „úgymond” állami médiumoknak dolgozott volna. Ez bizony nagy sértés, hiszen olyan intézmény az államé, mintha anno a farizeusok vagy éppen maga Róma küldte volna oda a kamerával operálókat. Vajon betekinthetünk-e „tükrök által” az Úrnak házába? Nyilvánvaló, hogy nem mindent, de bár néhány ige foszlányát, pár gyarló árnyat továbbadhat a képi felvételt, üzenetet közlő „tanítvány”.
Napjainkban is történnek „dolgok” az Úr házában, hogyne történnének. A személyes és a nem létező autonómiánk azonban nem szorítkozik csupán a falakon belülre, bár a mai „Róma” ezt erősen szeretné. Úgy lesz hiteles a kép, ha bentről és idekintről egyaránt felmutathatunk valamit, s a szavak ostorát – mi kései gyarlók – megpróbáljuk ilyenkor félretenni. Úgyhogy azt mondaná Jézus: – Gyertek hozzám, és mutassuk meg együtt, hogy itt vagyunk, s hogy kik, s hogy mik. Hittel, egyetértéssel és szeretettel.