Egy-egy váratlan baljós esemény, egy hirtelen bekövetkező tragédia erős érzések kavalkádját váltja ki az emberek többségében. Ideális esetben ezek megfoghatók, megélhetők, kimondhatók, vállalhatók, így lassan-lassan visszaáll az egyensúlyi állapot, helyére kerülnek a dolgok, a megrázkódtatás erős intenzitású élménye csillapodik, valami ilyesmit jelent a pszichológiában oly sokat emlegetett feldolgozás.
Igen ám, csakhogy általában igencsak ambivalensek a feltörő érzelmek. Az együttérzés, szánalom mellett gyakran ott a düh, a harag, a csalódás, de megjelenhet a káröröm is akár, rögtön utána a bűntudat, közben eláraszt mindent a félelem, a szorongás, az aggodalom, de mellette felpislákol egy jó érzés is, hogy nem velünk történt, ami történt, erre megint fellángol a bűntudat. Teljesen természetes ez az érzelmi koktél, így működik, ilyen az ember. Viszont mégis saját magát köti gúzsba akkor, amikor holmi kitalált szabályok mentén elvárásokat sugároz a környezet, hogy mit illik megmutatni, miről illik beszélni, egyáltalán mit illik érezni. És hogyan. Persze ez kifelé valahogy tud működni, de belül már nem igazán, csak nagy kínlódások árán lehet elnyomni a „nem illendő” érzéseket, ha pedig mégsem sikerül, akkor titkolni kell, és közben még szégyenkezni is, hogy milyen gyarlók is vagyunk. 

Ijesztő számomra, amikor egyik ember felhatalmazva érzi magát, és meg akarja szabni, hogy mit, mikor, milyen mértékben érezhet a másik. Hogy is lehetnél szomorú, kétségbeesett, amikor te megmenekültél, de a másik nem. Mi az, hogy örülsz az ünnepnek, mikor gyászolni kell? Ne dühöngj, örülj, hogy te itt lehetsz, van mit egyél, és fedél van a fejed fölött! Erre a merev, érzéketlen hozzáállásra világított rá egy diáklány írása, akinek minden kedves holmija ott maradt a részben beomlott székelyudvarhelyi bentlakásban. Arról írt, hogy társaival együtt joguk van szomorkodni, bánkódni a lezárt épületben maradt kedvenc ruháért, plüssállatért, fotóalbumért, az év végi bulira előre beszerzett fülbevalóért, a környezetnek azonban nincs joga ezért elítélni őket. Leginkább azért, mert ezek a pitiánernek nevezett dolgok és érzések is fontosak, a kisebb veszteség is veszteség, ugyanakkor egyáltalán nem zárják ki a gyászt, az együttérzést, a megrendülés meglétét sem. Több bölcsesség sugárzott a fiatal lány szavai­ból, mint sok felnőtt viszonyulásából, akik jól tudják és hangoztatni is szeretik, hogy mi illik, ám közben a legfontosabbakról feledkeznek meg: az őszinte odafordulásról, empátiáról, az érzelmi támogatásról. És arról is, hogy a sok illemszabálynak, a külvilágnak való megfelelés és mások figyelgetése gyakran foszt meg attól, hogy saját érzéseikkel is kapcsolatba kerüljenek…
Valójában helye van, ideje van a bánatnak, a fájdalomnak, de helye és ideje van a feltörő vidámságnak, ahogy helye és ideje van a haragnak és lehangoltságnak is. A könnyeknek, a kacagásnak, a mosolynak is. Egyikünk sem úszhatja meg élete során az egymásnak ellentmondó érzelmek egyidejű, néha zűrzavaros áradását, és azt hiszem, bőven elég, ha a magunk ilyen állapotaival megtanulunk bánni, ahelyett, hogy másokat próbálnánk regulázni. Szülőként végképp nem érdemes, hacsak nem az a cél, hogy eltávolítsuk magunktól a gyermeket. Ha sejtjük, hogy épp ő van felkavarodott érzelmi állapotban, a legtöbb, amit tehetünk, hogy megkérdezzük: hogyan segíthetnék neked, mire van most szükséged?