Annyi mindent ünnepelnek manapság az emberek, hogy lassan a naptárak enciklopédiákká változnak, mert több lesz az egy napra eső ünnepek száma, mint az egy főre eső hazai GDP. Sorra vehetnénk a történelmi egyházak ünnepeitől a pogány ősi ünnepeken át a százharminchetedik nemi identitás elfogadásának világnapjáig a megemlékezni való gyász, vagy épp örömünnepeket, a legtöbben felére sem emlékeznek. Egy ismerősömmel próbáltam az aradi vértanúk halálának évfordulóját megtanultatni egyszer, amit észben tartani szerintem inkább kötelesség, mint műveltség kérdése, de máig nem tudja. Ő szerencsére informatikus, nem pedig Kapinya Miklós, de elmondása szerint, ha nem lenne felesége, a saját születésnapját is elfelejtené. Ám én ilyen választékos emlékezőképességgel is szeretem őt, inkább úgy írom, hogy „így” szeretem.
Napjainkban is vannak vidékek, ahol összehúzzák az emberek a szemüket, ha vasárnap kaszálni megy az ember, vagy ha Urunk színeváltozása, esetleg Nagyboldogasszony napján van annyi szabadideje, hogy elvágjon két lambériát és a helyére tegye. Olyan vidékek is vannak, ahol megállítanak, hogy miért nincs rajtad a trikolór kokárda december 1-jén, vagy miért nem jársz kerékpárral az autómentes napon. A válasz sok esetben olyan rövid és egyszerű, mint amennyire idegesítő és pökhendi: „Elfelejtettem, de amúgy sem érdekel. Milyen nap is van ma? Igen? Tényleg? Hát én nem is tudtam.” Félre kell tenni a gunyoros nézéseket, mert ezeket észben tartani vagy külön szakirány, vagy fizikai képtelenség. Egyszerűen nem ez a dolgunk. Bármennyire is szeretnénk tíz dátumnál többet megjegyezni, nem fog működni, ha nem szentel az ember ennek időt. S őszintén, kinek van ideje manapság naptárakat nézegetni, mikor másodállást kell vállalni, hogy a jobbik szalámit vehesse meg az ember? De az ünnepekhez tartozó társadalmi elvárások és berögzött szokások csak egy töredéke annak a borzalmas jelenségnek, amivel az ünnepcsokrok sújtják az embereket. Ha le kellene bontani, mit okoz egy ünnep, nem tudnánk jó képet festeni róla: a szervezőknek fejfájást, a házigazdáknak stresszt és váratlan fordulatokat, tömény idegeskedést, zavaros húslevest és rágós makarónit. Aligha kívánhatna jobbat magának egy székely. Hívni a rokonokat, akik kedveskedően említik meg, hogy mennyit híztunk, hogy repedés van a falon, ferdén áll a festmény, nincs sótartó az asztalon. Mert a vendégnek mindig igaza van.
A velejárókat sorolni már nem is érdemes. Ha ceremónia, általában egy kaptafára menő beszédek, egyházak képviselői, politikusok és falra hányt borsó jellegű, a retorika összes szabályát meghazudtoló szónoklatok ömlenek az ünneplők fülébe. Rá lehetne húzni az ünnepek állandóságát arra, hogy mindennek helye és joga van ahhoz, hogy egy évben egyszer szenteljenek neki egy napot, és hogy a kultúra és az örökség velejárója az ünnep. Csakhogy az ünnepeink érdekekké váltak. Egy-egy ünnep alkalmából jó reklámot lehet csinálni a babahordozóknak, a virágüzleteknek, egy-egy helyi terméknek vagy a tűzhöz közelebb álló politikusok vállalkozásainak. Én pont azt szeretem az informatikus ismerősömben, hogy őt ezek közül egyik sem érdekli.