Hirdetés

Miért kell temetni az olimpiát?

Darvas Attila

Tegnap este a záróceremóniával és 13 döntővel véget értek a 2024-es párizsi olimpiai játékok, amely napjai alatt rengeteg csúcsteljesítményt láthattunk, felejthetetlen élményekkel lehetett gazdagodni. A sportolók sztárparádéját, hihetetlen küzdelmét viszont sokan – természetesen a fotelből – három negatív esemény alapján igyekeznek megközelíteni. A nyitóünnepség pár perces woke-beütést idéző Dionüszosz lakomája, az algér ökölvívó hölgy menetelése, valamint a Szajna vízminősége.

E három, de leginkább az első kettő alapján szivárványszínbe öltöztetett olimpiának titulálták a világ legnagyobb sporteseményét és bojkottra szólítottak fel. Szerencsére ők nagyon kevesen voltak.
Minden bizonnyal a megnyitóünnepségből sokaknak nem a lakoma maradt meg, hanem például Céline Dion, aki gyógyíthatatlan idegrendszeri és izombetegségben szenved, és évek óta nem volt fellépése. Az énekesnő ugyanis parádés előadása, amint elénekelte Édith Piaf L’Hymne à l’Amour-ját (A szerelem himnusza) sokakat megindított. A sportolókhoz hasonlóan a kitartást sugallta. És igen, sokan példát vehettek volna az ökölvívó Hámori Lucáról, aki nemzetközi botrány ellenére méltóságteljesen, igazi sportolóként fogta fel az Ímán Helif elleni meccset. De gondoltunk abba bele, hogy az algériai sportolóra mekkora nyomás helyezkedett? S mindezt egy olyan Nemzetközi Ökölvívó-szövetség (IBA) bemondása alapján, amely mind a mai napig nem szolgált hivatalos, tényszerű adatokkal. De hát nem is csoda, hiszen az IBA évek óta korrupcióval átitatott szövetség, amely létjogosultságát szinte mindenki megkérdőjelezte már, sőt a Nemzetközi Olimpiai Szövetség nem is engedte, hogy ők szervezzék az ötkarikás ökölvívómeccseket. Nem is volt botrány a pontozások körül, mint korábban.

Ezen a negatív eseményspirálon túllépve hihetetlen teljesítményeket láthattunk. Örömmámorban úszó, vagy épp a negatív teljesítmény miatt összetört sportolók sokaságát, amely valójában megmutatta, hogy az olimpián a sport az első. Újfent láthattuk David Popovici nagyszerű úszásait, aki nemcsak a medencében, hanem azon kívül is egy igazi úriember 19 éves kora ellenére. Vagy hogy Milák Kristóf miként tudott választ adni a magyar úszósporton belülről érkező kritikusainak. 

Ugyanakkor láthattuk a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Lina és Laviai Nielsen brit testvérpárost, amint érmeket szereznek az olimpián, akik betegségük ellenére a sporton keresztül megtalálták a kitörési pontot, megtalálták életük célját és bebizonyították, hogy minden nehézség ellenére, az agyuk hátsó kicsi részébe el tudják rejteni a problémákat és a sportra tudnak fókuszálni.
De láttuk a török sportlövő Yusuf Dikec lazaságát, aki ezüstérmet szerzett, hogy hódítja meg a világot és tör ki az ismeretlenségből. A legnagyobb atléták pedig pár napra rá már mind őt utánozták. Beleértve a svéd szupersztárt, Armand Duplantist. Apropó, Duplantis. A magasugró csúcskísérlete során közvetlen vetélytársai drukkoltak neki a legjobban, de pálya szélén épp interjút adó Noah Lyles – 100 m síkfutás aranyérmese – valósággal megőrült a teljesítményén. És ott van Lyles, aki toronymagas esélyese volt a 200 m síkfutás döntőjének is, de Covid-fertőzés miatt csak a harmadik helyen tudott befutni, úgy, hogy tolószéken vitték ki a stadionból.

Több év munkája veszett oda. És még hány sportolónak. Hány magyar sportoló érkezett úgy az olimpiára, hogy világbajnoki és Európa-bajnoki címvédő adott sportágban, ennek ellenére még csak az érem közelébe sem került. És hány olyan sportoló volt, aki a semmiből ugrott elő.

Az olimpia mindig más. Ez a csúcsa mindennek. Nemhiába a legnagyobb sportesemény, ahol elsősorban a sporton van a hangsúly, nem pedig máson. Nem az utóbbit kell keresni, hanem megélni, átélni az előbbit, hiszen egy olimpiára már kijutni is óriási dolog.



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!