Pár nappal ezelőtt felhívott a munkatársam, és kérdezte, hogy milyen szöveget, idézetet választottam az idei Nemzetközi felolvasómaratonra. Elszégyelltem magam, mert akkor még nem választottam semmit, de lelkesedéséből sejtettem, hogy ő már nemcsak magának, hanem mindannyiunknak választott felolvasnivalót Lázár Ervin írásaiból. A szervezők ugyanis a felolvasómaraton megnyitójára szerkesztőségünk néhány tagját is meghívták, mi pedig szívesen vettünk részt az eseményen. Egyetlenegy szöveg jutott eszembe a szerzőtől, amit jól ismerek, és az így kezdődik: „Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem!”

A szervezők részéről jó döntésnek bizonyult a meseíró választása, mert a kedves történetek a résztvevők számára derűssé tettek egy átlagos keddet. Általában évfordulós írót vagy költőt szoktak választani a Kájoni János Megyei Könyvtár munkatársai, de idén Lázár Ervint választották, aki Magyarországon, a Tolna megyei Alsó-Rácegrespusztán nevelkedett, tanárként végzett, a pályáját újságíróként kezdte, legnagyobb sikereit viszont meseíróként aratta.
Mire eljött a felolvasómaraton napja, nekem is sikerült választanom egy kedves idézetet, és éppúgy, mint mindenki más, reméltem, hogy az előttem felolvasó nem ugyanazt a részletet választotta, mint én. A megnyitón a megyei könyvtár előadóterme tele volt a résztvevőkkel: diákok, diplomaták, könyvtárosok, intézmény- és egyesületvezetők, színészek, pedagógusok és újságírók azzal töltötték délelőttjük nagy részét, hogy meséket olvastak fel egymásnak. Mindez kedden, és hangsúlyozom, délelőtt történt, amikor egyébként mindenkinek temérdek tennivalója, sürgős elintéznivalója, rengeteg tanítani- és tanulnivalója lett volna. Egy tisztességes, átlagos kedd legalábbis ilyen „szokik lenni”, de ez a mostani nem ilyen volt annak a 37 500 résztvevőnek, aki csatlakozott a felolvasáshoz, ugyanis a megnyitóval egy időben tizenegy ország több településén zajlott a felolvasás. Szóval 37 500 személy töltötte a napja egy részét az örökösen hetvenkedő Bruckner Szigfrid, a szertelen, megbízhatatlan Vacskamati és a végtelenül jóságos, de kissé balga Szörnyeteg Lajos társaságában. 
Egy kis időre mindannyian kiestünk a hétköznapi teendőkből. Ki-ki személyes emlékeit, első Lázár Ervin-olvasmányélményeit osztotta meg a mellette ülővel, és diákok, önkéntesek idegen nyelvekre fordított szövegekeiből olvastak fel, közben pedig mindannyian közelebb kerültünk a szerző mesevilágához. Például az erdőhöz, ami ebben a világban úgy kerek, hogy négy szöglete van, és ahol többek között Mikkamakka és Dömdödöm él. A szomszédban meg ott van szegény Dzsoni és Árnika, illetve Berzsián, a költő, aki utálja a rosszkedvet és a versnemírást tartja a legpocsékabb munkának. Közben pedig, ahogyan Lá­zár Ervin írja A Négyszögletű Kerek Erdő első fejezetében: „a Szomorúság […] oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott”.