Bevallom, nem fűztem nagy reményeket a Minority SafePack nevű kezdeményezéshez, amely azért jött létre, hogy felszólítsa az Európai Uniót arra, hogy foglalkozzék a témával, és tegyen lépéseket az államszövetségben élők kulturális és nyelvi sokszínűsége megőrzése érdekében. Azokért, akik kisebbségiek. Az államszövetség országaiban mintegy 50 millió olyan polgár él, aki valamelyik itteni nemzetiséghez tartozik, köztük egyes közösségek betagozódva egy másik nemzetbe, évszázadok óta úgy léteznek, hogy nem számíthatnak soha anyaországuk támogatására, mert olyanjuk nincs nekik. Tizenegy országból 1 123 422 polgár írta alá. Az Európai Unió korlátoltságára vall az elutasító magatartás, amelynek fő-fő ideológiai műhelye és stratégiaépítője, az Európai Bizottság részéről, illetve annak luxemburgi bírósága jóvoltából született meg november 9-én a kártékony elutasítás.
A biztonság és a nagyobb hatékonyság érdekében – hiszen mindenre lehet és kell számítani ebben a fene nagy demokratikus Bábelben – a Székely Nemzeti Tanács is kezdeményezett egy másik akciót, amely hasonló kételyeket fogalmaz meg, és kérné a cselekvő beavatkozást. Ez a petíció is érvényes – neve: Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért –, miután megvizsgálták mind az 1 418 659 aláírást, összesen 1 269 352 darabot hitelesítettek az illetékes helyen.
A most visszadobott első „tiltakozási csomag”, a már 2011-ben körvonalazódó kisebbségi „mentőöv” törvényekkel történő biztosítása, több szervezet határokon átívelő összefogásának az eredménye – fő-fő kezdeményezője az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) és az RMDSZ, de több társult és önkéntesként közreműködő civil csoport és médiaorgánum sorakozott fel itt a siker érdekében, mi magunk is. Van még remény, lehet fellebbezni, de ki tudja, hogy meddig tarthat ez a csűrés-csavarás?!
Az eltelt évtized időközben komoly világpolitikai változásokat hozott, amelyek rávilágítanak arra, hogy a megoldatlan és a szőnyeg alá söpört nemzeti/nemzetiségi problémák milyen kataklizmákat okozhatnak. Az orosz–ukrán testvérháború is jórészt ilyen rendezetlen ügyekből fakad. Az Európai Unión kívülre esik a konfliktus, az államszövetség valóságtól elrugaszkodott vezetése viszont fegyveres úton kívánja megoldani az ottani nézeteltéréseket. Abszurdum úgy hirdetni a békét, hogy közben támogatjuk a mészárlást, és a valós nemzetiségi ügyek, amelyek ott sajognak Ukrajna belsejében, most nem érdemelnek prioritást, de még csak figyelmet sem. Orosz, lengyel, tatár, román, magyar, zsidó és cigány közösségekről van szó – nem is soroltunk most fel minden ottani jogfosztott etnikumot –, de az EU még integrálná ezt a konglomerátumot. Bevonnának ide egy országot, hogy szaporítsa a maga gondjait, vagy atyai jóindulattal úgy tesznek, mintha segítenék, holott ez a magatartás nem más, mint felelőtlen cselekedetek sorozata, amelynek – végső soron – felelősei vannak, még akkor is, ha bárminemű kételynek és a bíráló hangnemnek most és itt nincsen semmilyen hatása.
Milyen az, ha a humánum jegyében hirdetünk háborút? Milyen eszközökkel? Miféle ideológia által vezérelve? Ebben az önmagából kifordult világban, amikor az értékek, az értékek rendje, az erkölcs is megkérdőjeleződik, képtelenek vagyunk a hír- és hazugságözönben tájékozódni.
Egyébként nagyon egyszerű minden. Ha a józan paraszti ész szabná meg az öreg kontinens gondolkodását és hajtaná tettei rugóját, akkor nem nyitna teret a tatárjárásszerű áradatnak. A migráns népözön nem azért megy oda, hogy letarolja, pusztítsa és magával vigye az értékeit, hanem egy olyan horda, amely a helyszínen maradva orozza el az itt élők jövőjét. Ez a gálya elsüllyed. Ami s aki megmarad, az csak roncsokból összetákolt tutajokon evickél majd a parttalan holnapban tovább.
Páskándi írja a Sírrablók című könyvében, 1989-ben: „Ha élne valahol, mondjuk, egy tíztagú nemzeti kisebbség és bármiképpen lehetséges volna őket erőszakkal beolvasztani, üldözni és kiirtani – akkor maga a Glóbusz is megérett a pusztulásra, mert ha tíz ember elpusztítására találunk erkölcsi tételt, érvet és enyhítő logikát, akkor a milliárdokéra is lelünk, akkor enyhítő körülményeink logikája olyan aknás területté lesz alattunk, amelyen mi robbanhatunk föl. A felhalmozódott mentő- és enyhítő körülményektől, erkölcsi egérutak vak labirintusától retteghet immár az ember hazája: ez a Föld.” Ez egy olyan történet, amelyben mi is benne voltunk/vagyunk. Ismerjük a helyzetet.
Múlt szerdán egy olyan új törvényt hagyott jóvá az orosz parlament, amely figyelemre méltó. „A hagyományos erkölcsi és szellemi értékek biztosítják Oroszország egységét és segítik szuverenitásának védelmét, ezért meg kell őrizni és meg kell erősíteni őket. A szakpolitikai keret szükség esetén hatévente kiigazítható lesz.” Olyan értékek ezek, amelyek – teszi hozzá a hírügynökségi jelentés – „Oroszország polgárainak szemléletét formáló, nemzedékről nemzedékre öröklődő, az összorosz állampolgári identitás és az ország egységes kulturális terének alapját képező, a polgári egységet erősítő erkölcsi irányelvek, amelyek a többnemzetiségű nép szellemi, történelmi és kulturális fejlődésében találták meg egyedi, jellegzetes kifejeződésüket.”
Úgy tűnik, hogy ez a keletről jövő gondolat igencsak tetszetős. Onnan szokott a nap is felkelni időnként. Csakhogy: vajon talál-e még tájat, amelyekre rávilágíthat? Találhat-e befogadó lelkeket, akik képesek a mai időkhöz és a holnaphoz alakítani a jót? Mert Keletről a hajnali fénnyel akár építő és felvilágosító gondolat is érkezhet.