Elsöprő erejű eseményeken vagyunk túl mindannyian, akik Gyergyószék összművészeti fesztiválján részt vettünk az elmúlt napokban. Azért nem csak a magam nevében beszélek, mert nem tudom az idejét annak, mikor láttam ekkora tömegeket Gyergyóban, hogy mikor találkoztam utoljára ennyi csillogó szemű, kíváncsi, kultúrára éhes emberrel, mint ezekben a napokban. Egyértelműen megpezsdült a város, nem volt szabad szálláshely, úgyhogy nemcsak a helyiek voltak kíváncsiak az események sokszínűségére, hanem mások is, köszönhetően a neves meghívottaknak és a bemutatott gyergyói értékeknek. Kulturálisan telítődtünk, mondhatnánk, bár a kormány által tervezett, költségcsökkentésnek nevezett megszorítások híre épp a fesztivál ideje alatt robbant. 
Sajnos eléggé élénk a fantáziám, így majdnem sikerült elképzelni a sötét jövőt, amit színházi előadások, irodalmi beszélgetések, sporttevékenységek, kiállítások és összművészeti események nélkül kell töltenünk, sivár egyhangúságban, csak a puszta materiális valóságban élve. A tervezett összevonások, megszüntetések költségcsökkentés címen történnének, de felmerül a kérdés, hogy mi lesz a nem kevés összegekből felújított kulturális épületekkel? Ki fogja élettel megtölteni őket, ha egy önkormányzat költségvetésének 7,5 százalékát fordíthatja kultúrára az új tervezet szerint? És hogyan vonnak össze eltérő tevékenységeket folytató kulturális és sportintézményeket? Vagy egyszerűen megszüntetik azokat? 
Egészen nevetséges az az elképzelés, hogy az ország költségvetése a kulturális intézmények szétbombázása nyomán fog stabillá válni, hogy a kultúrától elvett pénz olyan jelentős, hogy az majd megment a gazdasági összeomlástól. Onnan elvenni, ahol a legkevesebb van, nemcsak meggondolatlanság, de azt is előrevetíti, hogy vezéreink nem számolnak a kultúra megtartó erejével, a sport nagy fokú egészségügyi hatásaival, vagy a lehető legkisebb fontosságot sem tulajdonítják neki. 
Vannak, akik jelen helyzetben a kommunizmus sötét éveit idézik fel, amikor titokban hallgattak Adyt, Petőfit, József Attilát bakelitlemezről, amikor a népzene, a néptánc tabutevékenységnek számított, és a televízióban csak gondosan cenzúrázott műsorokat lehetett nézni. Hosszú évekig kimaradt az életünkből valami fontos, valami plusz, amit talán megnevezni sem lehet mindig, de mégis olyan fontos, hogy nem tudunk nélküle élni. Ez mindannyiunknak más: egy felcsendülő dallam, egy verssor, egy koncert hangulata, egy előadás gondolatébresztő volta, egy meghatározó regény, ami örökre megváltoztatja gondolkodásunkat a világról. 
A kultúra az identitásunk része, a mindennapjaink erőt adó esszenciája, amire tudatosan vigyáznunk kell. Tegyük meg!