Az olimpia és Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde uralta a hétvégén a közbeszédet. Nem is lenne könnyű ennél a kettőnél erősebb témát keresni. Ilyen az, amikor maguk az események tematizálják a közéletet. Ettől valamiért Nagy Feró egyik dalszövege jut eszembe, ilyen lehet az, amikor zsebre vág minket a történelem. Nem is kell ezen különösebben csodálkozni, elvégre Tusványos évente egyszer van, olimpia pedig négyévente egyszer. Minél ritkábban tartanak meg egy eseményt, annál nagyobb a hírértéke. 
Az olimpia vonzereje egyáltalán nem elhanyagolható. Vasárnap reggel csak a magyar női kézilabda-válogatott mérkőzését akartam eredetileg megnézni. A mérkőzés végén meg úgy döntöttem, hogy egye fene, még két percig követem az eseményeket. Erre úgy jártam, mint a bálba sokáig készülő ifjú hölgy, vagy a kocsmából mindjárt hazainduló férj: a két percből lett egy csomó félóra. 
Miután kikapcsoltam a közvetítést, azon kezdtem el morfondírozni, hogy mi lehet a közös az olimpiában és a magyar miniszterelnök beszédében. Nem kellett sokáig törjem a fejem, a válasz ugyanis szembeötlő: mindkettő megosztja a világ közvéleményét. 

Az olimpiai játékok megnyitója azért borzolta fel a kedélyeket, mert Leonardo de Vinci Az utolsó vacsora című festményét meglehetősen formabontóan mutatták be a szervezők táncosokkal, divatikonokkal és drag queenekkel. Az ünnepség rendezője ezzel a társadalmi elfogadást akarta szemléltetni, kritikusai szerint viszont tiszteletlenül parodizálta a kereszténységet. Nem tisztem részletesen elemezni, hogy kinek mennyire volt igaza. Annál is inkább, mert a vita meglehetősen elmérgesedett a világhálón, semmi szükség arra, hogy tovább fűtsem az indulatokat.
Az Orbán Viktor beszéde pedig Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban csapta ki a biztosítékot. David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete finoman szólva sem őszinte rajongásának adott hangot, közösségi oldalán azt írta Orbán beszédéről: „A Kreml összeesküvés-elméleteit adta elő az Egyesült Államokról. Nem éppen ezt várjuk egy szövetségesünktől.” Nehezményezte azt is, hogy Orbán Viktor az amerikai elnökválasztáson nyíltan kampányol az egyik jelölt mellett. 
Nem örültek a beszédnek a román politikusok sem. Ahogy lenni szokott, főleg azt nehezményezték, hogy amit mondott, azt Romániában mondta és nem Magyarországon – amellett persze, hogy nem értettek egyet az elhangzottakkal. A nyugati lapok, a The Guardian, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Bloomberg pedig nyíltan bírálta a beszédet, csöppet sem kímélve a magyar miniszterelnököt. Utóbbi például az Európai Unió renegátjának nevezte.
Nem tisztem minősíteni a fenti kritikákat. Ugyanakkor nem árt, ha tisztában vagyunk ezeknek a létezésével. A világpolitikába sem óhajtok beleszólni, nem vagyok geopolitikai szakértő. A két fenti esetből mindössze azt a következtetést merem levonni, hogy ha valakit meg akarunk győzni az igazunkról, nem biztos, hogy a meggyőzendő fél provokációja a legcélravezetőbb eszköz.