Románia lakosságának többsége szerint a demokráciát fenn kell tartani, ugyanakkor a 18–34 évesek 41%-a úgy vélekedik, jobb lenne egy totalitárius rendszer az országban – derül ki egy felmérésből, amelyet a GlobSec és a Friedrich Erbert Alapítvány készített. Ez egyrészt meglepő, másrészt elgondolkodtató, hiszen Romániában két választás is lesz az idén.
A felmérésből az is kiderül, hogy a diktatúrát választó megkérdezett 18–34 évesek 33 százaléka akár néhány jogáról is hajlandó lenne önként lemondani, illetve beleegyeznének szabadságuk bizonyos mértékű korlátozásába is. Elemzők szerint a fiatalok anyagi nehézségeik, a számukra nem megfelelőnek tartott életkörülményeik okán választanák a diktatúrát, s ebben nagy szerepet játszik, hogy a szülőktől, nagyszülőktől hallották, de még a közösségi médiában is sokszor olvashatják, hogy „jobb élet volt a Ceaușescu-rezsim alatt”. Az elemzők ugyanakkor rámutatnak, a totalitárius rezsimet preferálók többsége nincs tisztában azzal, hogy milyen is volt a kommunizmus, és erre rátesz egy lapáttal az oktatás is, amely nem foglalkozik eleget az 1945–1989 közötti időszakkal.
Bizonyos keretek között valóban értelmezhetők a romániai kommunizmus évtizedeinek „előnyei”: mindenkinek volt munkahelye, mindenkinek volt lakhatásra esélye, mivel a fiatal házasoknak lakásokat utaltak ki, volt némi megtakarítása szinte minden családnak, az uniformizált társadalmi keretek között kevésbé lengett ki az inga. De nagy hiba, ha az emlékezés nosztalgikussá válik, ha – amint a felmérés eredményeiből is láthatók – hajlamosak vagyunk gyermekeinknek, unokáinknak csak a jót elmesélni, a hiányosságokról, a kényszerítő körülményekről meg hallgatunk.

Emlékezzünk például a jegyrendszerre, amikor a kenyeret „bonra” adták, ahogyan a havi húsz liter üzemanyagot is az autótulajdonosoknak, a személygépkocsira cirka hét évet kellett várni, miután megrendelted, havonta egyszer kaptál egy gázpalackot… Volt „juss” is: személyenként fél kiló cukor, ugyanennyi liszt, mindezt egy hónapban egyszer válthattad ki a lakóhelyed körzeti boltjában. A hús szinte kuriózum volt, a tojás szintén, tüzelőanyagot csak jegyre vehettél, földgáz és vezetékes víz kanalizálással csak városon volt. Cserében zsúfoltak voltak a vonatok, nem volt nagy forgalom a közutakon, féltél a milicistától, iskolából nem mertél lógni, az alkohol szó alatt a sört értetted vagy azt a bűnrossz bort, amit nagy ünnepek előtt lehetett kapni.
Május 1-jén és augusztus 23-án mentél kötelezően felvonulni és éltetni a rendszert és annak vezetőit, cserében ehettél miccset, karácsonykor Télapó jött, és mindez annak járt ki, aki semmilyen mértékben nem zavarta a rendszert. Mert aki gyanúba keveredett, annak a Szekuritátéval gyűlhetett meg a baja. Volt fehér-fekete tévéd, amelyen nézhetted a napi két-három órás adást, amely alatt újra volt rezsiméltetés. Télen 18–20 óra között nem volt villanyáram. Ha szerencséd volt, és a szülők vásároltak nagy nehezen „oroszból” hazajövő ismerőstől, rokontól egy VEF rádiót, akkor hallgathattad a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásait, este 11 után pedig, ha jó hideg volt és felhőtlen égbolt, akkor a Kossuth is bejött pár percre. Persze ez is csak akkor, ha a Hargitán lévő rádióállomáson valaki elfelejtette bekapcsolni a zavaró jelt, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette minden adás vételét. Álltunk sorba szinte mindenért úgy, hogy közben összepréseltek a többiek. A déligyümölcsök, a csoki és a Duna-kavics, az AMO szappan és a BT valutának számított. 
És az a félelem, amiben tartottak, na azt nem lehet teljesen sem leírni, sem elmesélni. Valószínű, hogy a megkérdezett 18–35 év közötti fiatalok 41 százalékának ezt a szülei, nagyszülei sem tudták elmesélni, és ezért vágynak egy olyan rendszerre, amelyet nem szabadna soha senkinek újból átélnie.