Matild hátán pöfékeltük a Kárpáci cigarettát Öcsikével. Iskolaidőben. Matild gyermekkorunk meghatározó emléke, a mai napig nosztalgiával gondolok rá. Nem, nem afféle kikapós lány volt – akkoriban érdeklődési körünk kimerült a fociban és a focis poszterek gyűjtésében –, hanem a sétatéri játszótér meghatározó eleme, egy elefánt alakú csúszda. Szóval ott ültünk a hátán, és sokkal jobban telt, mint a többieknek, akik mindeközben a biológia rejtelmeibe próbáltak betekintést nyerni több-kevesebb sikerrel, de inkább kevesebbel, mivel akkoriban ezt a tantárgyat is románul kellett elsajátítani, román anyanyelvű tanárnővel. A „maxilar” és a „mandibula” kifejezések elsajátításáért a mai napig hálás vagyok Delia kisasszonynak, azt viszont sosem tudom megbocsátani neki, hogy a Tizenhétfalusiban befogott foltos szalamandrámat kivágta a kukába, mondván, igen veszélyes állat, mely vakságot is okozhat, ha felbosszantják. Engem sokkal inkább az bosszantott, hogy a Bercinek keresztelt védett kétéltű a háztartási szemét között lehelte ki lelkét, néhány nappal azután, hogy szám szerint harminchét utódnak adott életet egy méretes uborkásüvegben, miután az édesanyám által eltett savanyúságot egy óvatlan pillanatban a Varga-patakban akkoriban még vígan úszkáló, általunk csak p*narágónak nevezett halakra zúdítottam.

Öcsike sosem bukott le odahaza, pedig kétnaponta kivett egy szálat jóanyja irhabundájának zsebéből, teret engedve ekképpen a szőrmét köztudottan imádó molyoknak. Íze is, füstje is rettenetes volt, de minket utóbbi árult el: hirtelen két milicista toppant elénk, és fülünknél fogva rángattak be egyenesen az iskolaigazgató irodájába. Szigorú, nagyhatalmú elvtársnő volt, a férje még nagyobb hatalmú pártember, a rendszer buzgó kiszolgálója, akinek 1300-as Daciáját nemrégiben is láttam: a ’89 decemberi eseményeket megelevenítő fotókiállításon az egyik képen épp tüzet rakott alá a felbőszült tömeg. A lógást, cigarettázást fájdalmas megtorlás követte: az egész iskola szeme láttára történt huszonöt, favonalzóval elkövetett körmös. Azt viszont már nem bántuk, hogy a büntetés mértékét súlyosbítandó, az igazgatónő piros selyemzsinóros pionír rangfokozatunktól is megszabadított egy precíz ollónyisszantással.
Ma gyermekbántalmazást kiáltanának sokan, ha csemetéjük hasonló bánásmódban részesülne az iskolában, helyben tarkón lövés általi kivégzésre ítélnék egykori tanító bácsinkat, aki egy kézzel lógatta ki az első emeleti ablakon pimaszkodó osztálytársunkat, miközben a tőle megszokott nyugalommal, csendesen magyarázta tovább a helyesírás alapszabályait. Valószínűleg máglyán égetnék el az úszómester Irma nénit, aki nedves törölközővel csapkodta a hátsóját annak, aki kora reggel nem volt hajlandó megmártózni a közfürdő alig húszfokos vizében, aki pedig bemerészkedett a medencébe, annak – tüdőerősítés címén – egy percig tartotta víz alá lenyomva a fejét. Akkoriban pisszenni sem mertünk az órákon, a tanárnak volt respektje, a lendületes körmösök elleni védekezésül legfeljebb rövidre vágtuk a körmünket, kiválóan megtanultunk úszni. Ma a szülő szeme láttára püföli el a tanárt a gyerek, régen az iskolai náspángolást amolyan levezetésképpen egy otthoni maflás is követte.
Országos stratégia készül azért, hogy a gyereket ne érje sérelem az iskolában tanárai részéről. Szerencse, hogy ezt már nem érte meg sem az igazgatónő, sem a tanító bácsi, sem pedig az úszómester, mert kínjukban talán ők lógnának el saját óráikról a sétatérre cigarettázni, Matild pedig – ha nem végezte volna időközben egy ócskavastelepen – bizonyára bánatosan lógatná ormányát.