Nem szeretek várakozni, de ha mégis rákényszerülök, igyekszem kihasználni az időt. A halogatott telefonhívásokat intézem, egy-két üzenetre válaszolok, és időnként görgetek az egyik közösségi oldalon, s bár nem tartom szép dolognak, de megfigyelem a járókelőket is. Legutóbb az egyik bevásárlóközpont parkolójában várakozás közben arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd megyéből mikrobusz érkezett. Majdnem tele volt, vendégmunkásokat szállított külföldre, és a csíki utasaiért állt meg. A látvány sajnálkozást váltott ki belőlem több okból is: többnyire fiatal felnőttek utaztak a buszon. Ez már eléggé sajnálatos. Másrészt szomorú volt látni azt is, hogy a csíki utasok között egy középkorú nő is volt, akit gyermekei kísértek a parkolóba. A szerényen öltözött nő kevés csomaggal, de gondolom, annál nagyobb lelki teherrel szállt fel a buszra. Könnyeivel küszködve köszönt el tinédzserkorú gyermekeitől, akik talán csak azért nem könnyeztek, hogy ne nehezítsék édesanyjuk helyzetét. 
Ugyancsak akkor, a közösségi oldalon szörfözve láttam, hogy a külföldön dolgozó ismerősöm az Ezer Székely Leány Napján részt vevők közös fotóját kommentálta. Mire valaki azt írta, jöjjön haza, a lányok között ott van az övé is. Azaz arra célzott, ott lehet a majdani felesége. (Lehet, hogy nagyon is igaza van, de…) 

Különben úgy látom, mióta ilyen nagy a munkamigráció, divat lett a szülőföldön maradás szajkózása, amivel részben egyet is értek, mert hol máshol kellene éljen és kiteljesedjen az ember, ha nem szülőföldjén… De minden egyes ilyen szajkózás esetén adódik a kérdés, hogy mit nyújtunk cserébe annak a fiatalnak, vagy akár a középkorú édesanyának és édesapának, aki itthon próbál boldogulni? Egy biztos, a különböző kampányokban elhangzott és elhangzó nagy szavak tettek nélkül nem elegendőek, és tettekkel sem mindig kielégítőek. Talán elsősorban a megélhetést kellene biztosítani. Az itthon maradt fiatalok egy része az állami szférában próbál elhelyezkedni, ahol viszonylag jók a fizetések, de láthatjuk, hogy például a tanügyi állásokért éppen nem verekednek, az egészségügyi állások itthoni betöltéséért is keményen meg kell küzdeni, az iparban meg szintén nehéz a helyzet... Az ipari zónákban meg nagy a gaz…
Nagyon rendet kéne tenni már ebben a világban, az országban, és személyes életünkben is. Remélem, eljön az az idő, amikor nagyobb gondot fog okozni az országok vezetőinek a tisztességes életfeltételek megteremtése, mint az, hogy fegyverszállítmányok adásán és továbbadásán törik a fejüket, amikor a családok támogatása fontosabb lesz a medvék védelménél, vagy hogy a különnyugdíjak értéke mennyivel legyen nagyobb a minimálbérnél.
Saját életünkben meg talán az igényekkel kellene alábbhagyni. Időnként nem ártana beletörődni, hogy jó nekünk a 600–700 lejes telefon, és nem vesszük meg a 4000–5000 lejest, a lakásban elegendő az egy fürdőszoba, a keresztgyermek szülinapjára nem kell 500 lejes ajándék, a kevesebb is elég, és egy-egy lagziban füst nélkül is lehet önfeledten mulatni. Szóval az önmérséklettel növelhető a boldogságindex. És aki nem tud alábbhagyni az igényein, az tekintettel lehet azokra is, akik nem tejben-vajban fürdenek. Utóbbiaknak (de bárkinek) meg kár hasonlítgatni magukat másokhoz. Szóval, maradjunk itthon, tegyünk a jobb megélhetésért, ahol lehet, kérjük, követeljük a jobb feltételeket, és igyekezzünk változtatni hozzáállásunkon is! 
„Vigyázz, fiam, hogy a Jóisten nehogy csak betegségből tudjon eleget adni neked!” – mondogatta nagyapám…