Imádom, amikor még gyermektelen párok vagy egészen kisgyerekes szülők beszélnek nagy átéléssel arról, hogy hogyan fogják nevelni a csemetéjüket, mert azt szeretnék, ha ügyes, bátor, kiegyensúlyozott, önmagát megvédeni tudó, talpraesett, okos, kedves, segítőkész s a többi s a többi ember váljon belőle. Tényleg szeretem hallgatni ezeket az elképzeléseket, viszont nem tudok nem arra gondolni, hogy amikor a tettek mezejére kerül a szülő a szép álmokkal és a hús-vér, dacban tobzódó kiskölyök, akkor elég sok esetben csak ő és az ordító gyerek marad a porondon. Az álmok odalesznek könnyen, amikor a hároméves huszadszor üvölti, hogy NEM és NEM AKAROM. Aki tehetetlen üzemmódban működik, az általában hagyja a fejére nőni az utódot, de leggyakrabban azt látom, hogy a felnőtt erővel próbálja leuralni a gyermeket és a helyzetet egyaránt. Az a felnőtt is, aki korábban olyan szépeket gondolt. Viszont sem az előbbi, sem az utóbbi nem vezet el azokhoz a szép álmokhoz, mert egyik út sem képes megtanítani a gyermeket a vágyai és szükségletei asszertív, másokat nem bántó módon való közlésére, az indulatai kézben tartására, igazi magabiztossághoz és kiegyensúlyozottsághoz sem vezet. Ráadásul mindkét esetben nagy eséllyel alakul ki szorongás a gyermekben, és a kudarchoz, sikerhez való hozzáállásuk sem lesz ideálisnak mondható.

A megoldás valahol középen lenne. Ott, ahol helye van a megértésnek, az odafordulásnak, a vigasztalásnak, de a határozottságnak, következetességnek is. Mármint a szülő részéről. Aki tudja, hogy márpedig nemet mondani lehet – mindkét félnek, sőt, a nemet mondás felnőttes művészetét meg kell tanulnia a gyermeknek, mert az életben általában nagyon hasznos, ha ki tudunk állni önmagunkért, ha határt tudunk szabni, ha képesek vagyunk felvállalni igényeinket – nem agresszív módon, de határozottan. Egy jókor kimondott NEM-nek hihetetlen felszabadító ereje tud lenni, máskor pedig ez az egyetlen védekezési lehetőségünk.

Mert bizony jó, ha a gyermek tud „erős” nemet mondani, ha valaki bántja, vagy ha látja, hogy bántanak másokat, ha valaki, akár felnőtt, akár másik gyermek olyan helyen érinti meg a testét, ami számára kellemetlen, ha olyasmire akarják rávenni, amit ő nem igazán szeretne, és tudja, hogy a szülei is elleneznék. Hosszan lehetne sorolni a példákat azokra a helyzetekre, amikor életbevágóan fontos a szembenállás, a nemet mondás képessége. Ha a dackorszakot úgy fogjuk fel, hogy ennek a képességnek, ennek a művészetnek az iskolája, a gyakorlóterepe, akkor talán sikerül másképp állnunk hozzá, és sem ráhagyni, sem harcolni nem fogunk.

Ennek a gyermeknek aztán van akaratja – hallottam a minap egy mosolygó idősebb asszonyt, aki egy dacoló kisgyerekkel küszködő anyuka mellett ült a padon. Akár így is fel lehetne fogni. Tudom, nem könnyű, amikor épp akcióban van az a tündéri kiskölyök. De talán nem árt, ha észben tartjuk, hogy felnőttként nem az akarat letörése a feladatunk, és az sem, hogy elfeledtessük vele a nemet mondás lehetőségét. Mert ezek nélkül védtelenné válik. Ezt pedig nagy valószínűséggel egy szülő sem szeretné.