Kétszázegy évvel ezelőtt írta meg a magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc. Előfordulhat persze, hogy már napokkal korábban nagyjából elkészült vele, mindenesetre tény, hogy 1823. január 22. volt a dátum, amellyel keltezte a kéziratot. Kár, hogy nem valamikor nyáron írta meg, sokkal könnyebb lenne nyilvános rendezvényeken megünnepelni. Mindegy, törődjünk bele, hogy a magyar kultúra napja téli ünnep. Talán nem is baj, mert így meghitt, fűtött termekben lehet ünnepelni: színházakban, múzeumokban, galériákban, könyvtárakban. A magyar kultúrának jól áll ez a meghittség, otthonosság. Jobban belegondolva: sehogy se tudom elképzelni nyári fesztiválként, ahol sör és miccs is járja. Elvégre a magyar kultúra egyáltalán nem közönséges dolog. A magyar kultúra mindennapjaink, a létezésünk alkotmánya. Benne nőttünk fel, ez a természetes közegünk, ebben tudunk igazán jól működni. 

Ez nem jelenti természetesen azt, hogy nem érdekel bennünket mások kultúrája, hiszen hétköznapjaink szerves része a román és ma már az angolszász kultúra is. Nem dughatjuk homokba a fejünket struccpolitikát űzve, és nem ringathatjuk magunkat abban az illúzió­ban, hogy csak a magyar kultúra létezik. Különösen itt, Erdélyben fontos tudatosítanunk, hogy több nemzet kultúrája vesz körül bennünket, ebben a környezetben kell megőriznünk a sajátunkat. 
Ez nem is olyan egetverően nehéz feladat. Mert igaz ugyan, hogy a demográfiai változások nem adnak okot feltétlen optimizmusra (elég, ha eszünkbe jutnak a legfrissebb népszámlálási adatok), de az is igaz, hogy a magyar kultúra erős. Ezért tudott fennmaradni a Kárpát-medencében ilyen hosszú ideig. Az a különleges a magyar kultúrában, hogy erősebb, mint a benne élő emberek összessége. 
Fogalmazhatunk úgy is: a magyar kultúra végtelen, kiapadhatatlan erőforrásunk. Megfoghatatlan, mégis úgy működik, mint valami hipermodern erőtér, amely biztonságot nyújt. Amilyen világban élünk szükségünk is van erre a biztonságra. A körülöttünk levő világ ugyanis konfliktusokkal terhelt. Háború van a szomszédban és a Közel-Keleten is. Ez nagyon nem jó, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel ezen nem tudunk segíteni. A mi feladatunk, hogy éljünk, és ez csöppet sem kis feladat. A hétköznapok is épp elég kihívást tudnak nyújtani. 
Ha már a magyar kultúra napját tartjuk, megnéztem a világhálón, hogy milyen más évfordulók vannak még. Ezen a napon született például Cseh Tamás, Kossuth-díjas magyar zenész 1943-ban, és ezen a napon hunyt el 1989-ben Weöres Sándor költő, író. A kortárs magyar kultúra elképzelhetetlen lenne munkásságuk nélkül.
Azért említettem őket, mert a magyar kultúra attól olyan, amilyen, hogy ilyen kiemelkedő egyéniségeket nevelt ki soraiból a közösség, ők meg cserébe hozzátettek valamit közös kulturális kincsünkhöz.
A legjobb az egészben, hogy a magyar kultúra nincs befejezve, hozzátenni, maradandót alkotni most is lehet. Már csak ezért is érdemes megünnepelni.