Alcsíkon autóztam a hétvégén, és lenyűgözött a bálázott szalma látványa: az amúgy is varázslatos szépségű Alcsíki-medencében a szépen megművelt, összefüggő, nagy mezőgazdasági területek többségén már learatták a gabonát, s a hatalmas körbálákba préselt, kötözött aranyló szalma arra várt, hogy biztonságos helyre szállítsák. A ragyogó napsütésben még jobban csillogott a szőke szalma, megállásra késztette az embert: olyan volt a határ, mintha hatalmas játéktábla lenne, a különböző termesztett növények osztották különböző színű játékmezőkre, s az aranyló tarlón aranyló játékkövek voltak a bálák. Rögtön felötlött bennem egy rég látott képsor: három-négy sor egymásra rakott bálából építettek ötletes emberek egy nyílt területen koncerttermet, amely finom illatot árasztott a csillagok ragyogása alatt a nézőtéren, telt házas előadást tartottak az ad hoc koncertterembe összegyűlt komolyzene-kedvelő közönségnek.

Régen a szalmát a csűrben tárolták, többnyire az istálló fölötti hiúban, onnan szórták az istálló alaposan kitakarított földjére, hogy a jószág kényelmesen legyen, tisztán maradjon. Akkoriban még villával hányták fel és le a cséplés után maradt mellékterméket. Később jött divatba a téglatest alakú bála, ötletes bálázógépek tömörítették és kötözték össze a szalmát vagy a szénát. Ezt a bálát még jól lehetett tárolni a csűrben, ugyanakkora helyen több takarmány fért el, mint a kötözetlenből. Aztán a jött a rendszerváltás, jöttek a számunkra új, másutt azonban kiselejtezett mezőgazdasági gépek, könnyebbé vált a mezei munka, s a tégla alakú bálákat felváltották a hatalmas körbálák. Ezeket már fóliázni is lehet, az így tárolt takarmány úgy eláll, mint a silóban.

Építész ismerősömtől tudom, hogy ezek a körbálák adták meg a kegyelemdöfést a falusi gazdaságok jellegzetes épületének, a csűrnek. Noha a kollektivizálástól a földek visszaszolgáltatásáig tartó mintegy fél évszázados időszakot a csűrök java része túlélte – talán a gazdáik megőrizték őket a tulajdonviszony visszarendeződésének reményében, vagy talán a szocialista hiánygazdaság által feléledt gazdálkodási kényszer biztosította használatukat –, a körbálák megjelenése nem sok jót ígért ezeknek az épületeknek. Egyrészt gépek nélkül nem lehet őket a csűr magasabb részein tárolni, másrészt a háztájiban egyre kevesebben tartanak állatot, az állattenyésztés a településeken kívüli tanyákra – vagy ahogyan ma becézik: farmokra – került, s ott van szükség a szalmára meg a takarmányra.

Örömmel tapasztalom, hogy több építész szorgalmazza a csűrök megmentését annak érdekében, hogy megőrizzék a kultúrtájat, a jellegzetes faluképet, noha nem könnyű felvenni a harcot a másutt látott, tájidegen épületek majmolásával, az ízléstelenséggel és igénytelenséggel, nemtörődömséggel. S azt is örömmel nyugtázom, hogy a városi kaptárokból való kiköltözés igénye és divatja magával hozta a hagyományos épületek megőrzését oly módon, hogy lakóinak a korszerű elvárásoknak megfelelő körülményeket biztosítson. Bízom benne, hogy az alcsíki aranyló körbálarengeteg által sugalmazott korszerűsödés nem az épített örökségünkről való lemondást jelzi, csupán ötletet ad korszerű átértelmezéséhez.