Ádámka idén negyedikes. Érdeklődő, virgonc kisfiú. Van, aki azt mondaná rá: csintalan! Pedig csak egyszerűen rossz, mint a bűn. Középcsíki általános iskolai tanító nénije meg inkább nem mond semmit. Feladat. Képzeljük el a következőt: Ádámka a határban csángál, olyan bogarakat keres, amelyeknek még nem tépte le a lábát. Irma ángyiék szántójának árkában észrevesz egy darab 76 mm-es második világháborús robbanó páncéltörő lövedéket. Kérdés. Mit tesz a következő minutumban? (Karikázza be a helyes választ.) A) Nem nyúl semmihez, jól látható jelnek használja a nyaksálát, óvatosan eltávolodik száz méterre, mobiltelefonjáról hívja a 112-es segélyhívót, bejelenti, hol találta az ágyúizét, utána megtelefonálja ugyanezt a község polgármesterének (aki az apukája). B) Jobb kezében magasra tartott telefonnal szelfit posztol, miközben bal kezében egy lábasméretű terméskővel már neki is látott kideríteni, mi lehet a vasszerkentyű belsejében.

A címben használt angol (vagy inkább nemzetközi, mert magyarra sem igen fordítjuk) kifejezés nagyon leegyszerűsítve használható tudást jelent. Kevésbé leegyszerűsítve pedig olyan sarkalatos információk és lényegi készségek összességét, amelyeket valaki saját maga sajátított el, tapasztalt ki, és e tudás révén flottul boldogul olyasmivel, amibe másnak beletörne a bicskája. A hasznos tudás mibenlétének kérdése a diákok próbavizsgájának eredménytelensége láttán merült fel – kíváncsi lettem, az Oktatási Minisztérium tancinak álcázott komisszárjai miféle tételsorral tudtak úgy beletaposni nyolcadikosaink lelkébe, hogy százból hatvankettő elhasalt matematikából és románból (a magyar jobban ment). Hát mit mondjak? A matektétel feléig eljutottam – nem a megfejtéssel, az olvasással –, de amikor egy dagadt zárójel-hurkába beletaposott tört- és hatványkazal végén a szaktárca arra próbált rávenni, igazoljam, hogy a = 3, felszisszentem: Nem!

Csakhogy: ha a privát rebelliómból az olvasó arra következtet, hogy ezek után kijelentem, a tanterv márpedig fölösleges információkat gyömöszöl a diákok fejébe, amelyeknek aztán úgysem veszik gyakorlati hasznát – akkor csalódást kell okoznom. Mert szerintem a matematikát (románt, magyart, biológiát stb.) meg kell tanulni. Akinek van hozzá érzéke, annak nyolcasra-kilencesre, akinek nincs, annak ötösre-hatosra. A pedagógiához nem értek, de úgy vélem, 12. osztályig az átmenőjegy a minimum, az az alatti osztályzat pedig a vészcsengő – ezzel lehet vitatkozni, de azzal aligha, hogy nem szeretnénk például olyan hidakat vagy épületeket, amelyek 38 százalékos eséllyel nem dőlnek össze.

Ugyanakkor azt is állítom, hogy az iskolai tudás (szükséges, de) nem elégséges. Van másmilyen tudás is, és talán annak a morzsáit sem véletlenszerűen kellene felcsipegetni. Megengedve az általánosítást: az ovisoknak kihívást jelent a lépcsőház, mert addig csak ölben jártak lépcsőn; az elemistákat autókonvojok szállítják reggel és délután, úgy mennek át a zebrán, mintha az a sütistálcához vezetne; a gimnazisták nehezen tudnak összpontosítani, és jobban szeretik, ha megmondják nekik, milyen az idő, mint hogy maguk nézzenek ki az ablakon; a középiskolások közül pedig azok is képtelenek lennének eligazodni egy közműszámlán, akik tegnap nyertek tantárgyversenyt kódolásból. És folytathatnám, mennyi mindenre kellene megtanítani a gyermeket – a tisztességes köszönéstől a fel nem robbant második világháborús lövedékek veszélyének felismerésééig. Ez a család feladata, és amennyivel kevesebb idő jut rá, annyival lesz gyámoltalanabb, befelé fordulóbb, kevésbé terhelhető, befolyásolhatóbb, megtéveszthetőbb, kiábrándultabb a felnövő generáció. 
Mert örök tétel: az élet iskolájában fordított a sorrend, előbb vizsgázol, utána tanulsz! (Jól hangzik a konyhakész életbölcsesség? A TikTokról gyűjtöttem. Vigyázzon, az ön gyermeke is ott válogat!)