Olvasom, hogy Észak-Koreában a teljes lakosságot hűségesküre kötelezték. Természetesen a diktátornak, Kim Dzsongunnak kellett hűséget fogadniuk. Vélhetően a „dicsőséges” vezető születésnapján tettek fogadalmat. Azért vélhetően, mert Észak-Korea még elnöke születésnapját is titkolja. Egy dél-koreai intézet elemzése szerint ezzel a lépéssel Kim Dzsongun politikai magabiztosságát igyekszik demonstrálni. Lehet, hogy így is van, azért vannak kétségeim.
Teljes joggal vethetik közbe, hogy rendben, de mi közünk van nekünk Észak-Koreához? Semmi az égadta világon. Leszámítva, hogy mi is ezen a világon élünk, és emberek vagyunk. Ami tényleg kevés. Észak-Korea nekünk nem érdekes, legfeljebb afféle kuriózumként. Nem tudhatjuk pontosan, mi zajlik ott, és nem is érdekel bennünket, bár azért sejtéseink vannak, elvégre sokan emlékszünk még az 1989 előtti időszakra, amikor nálunk is diktatúra működött. Nem véletlenül kapta Csíkszereda főtere sem a csöppet sem hízelgő Tapstér elnevezést. Szóval lehet, hogy mégiscsak van egy kevés közünk Észak-Koreához.
A rendszerváltás óta eltelt néhány évtizedben sok minden történt, időszakonként szabad választásokat tartanak. Ez akkor is igaz, ha az egyszeri választópolgár fintorog kicsit a felhozatal miatt, mint kezdő sznob az elit vendéglőben. Jó, lehet, erőltetett ez a hasonlat, akkor mondjuk azt, hogy a gyorsétteremben. Alig fér hozzá kétség, hogy az ország, amelyben élünk, inkább hasonlít az utóbbira, mint az előbbire.
Az is igaz, hogy van baj elég, ami mind megoldásra vár. Például autópályánk alig van, a szomszédos országokhoz képest le vagyunk maradva, mint hosszútávfutó a sprinterhez képest száz méteren. A közlekedési gondoktól a szociális problémákig több A4-es oldalon sorolhatnák, mennyi gondunk-bajunk van. Ráadásul még igazunk is lenne, elvégre ahogy a régi mondás is tartja: törődjön mindenki a saját bajával.

Mégis amondó vagyok, hogy nem árt néha felemelni a fejünket és körülnézni a nagyvilágban. Mert igaz ugyan, hogy nem visszük olyan jól, mint a gőgös nyugat-európaiak, de olyan rosszul sem, mint a világ szegényebb, vagy épp háború sújtotta országaiban élő felebarátaink. Már csak azért is érdemes körülnéznünk, hogy ne fásuljunk bele a sok gondba-bajba, ami mind a mi vállunkat nyomja. 
Lehet, hogy tévedek, elvégre nem vagyok pszichológus, mégis úgy sejtem, hogy hasznunkra válik, ha közben időt szakítunk arra is, hogy örüljünk annak, amink van. Hogy az idevágó közhelyet idézzem: ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. 
Bennünket szerencsére senki nem kényszerít hűségesküre, noha kétségkívül akadnak nálunk is, akik ezt szívesen megtennék. Ha másra nem, erre mégiscsak jó a sokat szidott demokrácia: hiába szeretnék, nem tehetik meg. Próbálkozhatnak persze fenyegetéssel, érzelmi zsarolással, de erővel nem kényszeríthetnek. A hűséget nálunk ki kell érdemelni, nem jár alapértelmezetten a hatalom gyakorlóinak. És ez így van jól. 
Május van, megnyíltak a teraszok. Jól tesszük, ha örülünk néha egy kicsit egymásnak. Elég, ha egymáshoz és önmagunkhoz hűségesek vagyunk. Ez azért mégiscsak jobb, mint Kim Dzsongun előtt fejet hajtani.