A túrabakancsom, félretéve a sarokba, nagyokat sóhajt, és a biciklim unottan áll a garázsban, én meg a laptop előtt ülök, pedig nagyon szép augusztusi nap van, enyhén fúj a szél, kicsit felhős az ég, kirándulni tökéletes lenne. Szeretem, hogy hegyvidék az otthonom, és hogy erdők, mezők, kaszálók vesznek körül, habár a nálam idősebbeket hallgatva sokszor gondolok arra, hogy az az erdő, ahova én járok, nem az az erdő, ahova édesapám vagy nagyapám járt. Ezt nem csak onnan tudom, hogy az általuk elmondottakat összehasonlítom azzal, amit most látok, hanem onnan is, hogy a falunkhoz közel van Édesbükke, egy erdőrész, ahol régen lehet, hogy volt, de ma már egy bükk sincs. Máshol meg a Csere-tető, Csere alja helynevek utalnak arra, hogy valamikor cserefák, azaz tölgyek voltak ott, ma viszont csak fenyők merednek az ég felé. Gyérült, fakult, kisebb lett az erdő, és változott a növény- és állatvilág is. Azt is sokszor hallom az idősebbektől, hogy mennyit jártak gombászni, málnászni az erdőre, s hogy úgy ismerték egy-egy részét a rengetegnek, mint a tenyerüket. Mi, fiatalabbak, már nem járunk annyit, főleg nem egyedül, csendben, mert félünk a medvéktől és félünk a pásztorkutyáktól is. Nem tájékozódunk olyan jól a rengetegben, mint a nagyszüleink – habár itt az óvatosság kedvéért lehet, hogy jobb, ha azt írom, hogy én nem tájékozódok olyan jól…
Szóval mondom, annyit nem járunk, mint eleink, de azért néha-néha mi is útnak indulunk, mert szerencsére, van ahova. Mindig meglepődök, hogy milyen sokan járnak túrázni, de soha sem tudom eldönteni, hogy ennek örülni kell, vagy inkább bosszankodni miatta. Az tagadhatatlanul örvendetes, hogy szabadidejükben sokan döntenek természetközeli, aktív tevékenység mellett, az viszont már kevésbé, hogy a hegytetőre kiérve hangos zene, miccsszag és kisebb tömeg fogadja a kirándulót. Valahogyan ennek a rétegnek is meg kellene tanulnia etikusan viselkedni a természetben, jó példát kellene mutatni a gyermekeknek, és vigyázni kellene, amíg van amire. Nemrég az Egyes-kőhöz mentünk ki páran, a menedékháznál nagyon sokan voltak, de átmentünk az Öcsémre, ahol a pásztoron, a kutyákon és a nyájon kívül nem volt senki. A kutyák nem bántottak, váltottunk pár szót a pásztorral, majd a tetőn felállított keresztnél leültünk. Aki járt ott, tudja, hogy pazar a kilátás. Jó idő volt, nem siettünk, a nyáj elvonult, és mi egy fél délutánt úgy töltöttünk el, mintha arra az időre csak a miénk lett volna az Öcsém. Napoztunk, beszélgettünk, meg­ettük azt a kevés kaját, amit magunkkal vittünk, és hallgattuk azt a mély csendet, amelyet csak egy hegy tetején lehet hallani. Kell ennél több?
Nem akarom dicsőíteni a természetet és csodás jelzőkkel illetni, mert valljuk be, idegesítő tud lenni. Csíp, szúr, túl hideg, túl meleg, nagyon szeles, jeges, meredek, csúszós, sáros, mocskos, büdös is tud lenni. Megizzaszt, kifullaszt, lehorzsol, megéget. De a fájdalom elmúlik, a csípések egy idő után már nem viszketnek, a sebek begyógyulnak, mi pedig megtanuljuk, hogy a hétköznapjaink kényelmén túl mennyire életszagú minden.