Van úgy, hogy szabadságolás után az ember feltöltődve áll újra munkába, de előfordulhat, hogy még kimerültebb, mint amikor elkezdte az úgynevezett pihenőidőt. Utóbbi főleg akkor forog fenn, ha szabadságolás alatt inkább a ház körüli és egyéb halaszthatatlan teendőkkel, semmint a pihenéssel, feltöltődéssel vagyunk elfoglalva. Volt részem mindkettőben: szabadságolás után szinte „pihenés” volt munkába járni, de előfordult, hogy egy háromhetes időszak után a hátam közepére sem kívántam azt, hogy újra pennát ragadjak.
Idén szabadságom után már kora reggel begyalogoltam a szerkesztőségbe egy aprócska ügy elintézése miatt. És jött a meglepi: a szerkesztő szólt, hogy én következem a jegyzetírók sorában. Látva, hogy lehervad a mosoly a számról, azzal vigasztalt: most jöttem pihenőszabadságról, így biztosan tele vagyok élményekkel, van, amiről írjak. És a biztonság kedvéért ismét szólt, hogy ne felejtsem el a jegyzetet. Hogy is felejthetném el, ha folyamatosan emlékeztetnek rá – gondoltam magamban, de csak halogattam az írást. Másnap, a lapindító gyűlésben már határozottabb volt az említés.
Próbáltam mindenféle kifogást találni: esik az eső, és nincs nálam esernyő; hideg van a nyári időjáráshoz képest; van dolgom azonkívül is elég, mint hogy jegyzetet írjak, de ezeket inkább megtartottam magamnak.

Bánatomban bekapcsoltam a számítógépemet, ihlet hiányában böngésztem volna egy kicsit a világhálót, de a billentyűzetem nem akart működni. Hirtelen felkiáltottam: Heuréka! Nincs elem a billentyűzetben, így nem tudok jegyzetet sem írni. Aztán a napi melóra gondolva csak elkezdtem keresgélni, hátha találok megoldást a problémára. Eszembe jutott, hogy pár hónapja ugrottam el a tévé távirányítóiba elemet venni, s mivel akciós volt az áramforrás, így vásároltam egy tízes dobozt. Ebből egy volt a billentyűzetben, négy a távkapcsolókban… De hol a többi?
És itt kezdődött a probléma. Ahelyett, hogy a napi munkámat végeztem, no meg a jegyzetet pötyögtem volna, felfordítom előbb a fél, aztán az egész házat az elemért. Persze mindent megtaláltam, azt is, amit tavasszal két hónapig kerestem, plusz az ágy mögé beesett cukorkát, az eltűntnek nyilvánított adathordozómat, a kedvenc írószeremet, a tavaly vásárolt és „valahová” letett új határidőnaplómat, az 1990-ben lejárt CEC-könyvet – de az elemeknek nyoma sem volt. Végül két akkut dobtam be a töltőbe, és arra gondolva, míg pár amperrel megtelik, addig egy zsíros kenyérrel vigasztalódok, kimentem a konyhába.
A keresést követően az otthoni irodámnak is helyet adó szoba kábé úgy nézett ki, mint az akciófilmeken egy helyiség rendőri házkutatás után, de pont a rendrakás nem hiányzott akkor nekem. Már a szelet kenyér végét rágtam, amikor nagy zajjal leesett a pár perccel azelőtt valahogy visszatuszkolt doboz a szekrényemről – amiben egyébként az akkukat tartom –, és szétgurult a tartalma. Morcosan cammogtam be a konyhából az „irodába”,  hogy valamicske rendet azért rakjak az asztalom környékén, erre mit látok: öt gyönyörű piros elem gurul a padlón! Pedig azt a dobozt vagy ötször átnéztem…
Ma is tanultam valamit: az elveszettnek hitt dolgok keresését zsíroskenyérevéssel kell kezdeni. Egyrészt éhgyomorra nem jó semmit sem tenni – már az evésen kívül –, másrészt, miközben falatozol, a keresett tárgy leesik magától a szekrény tetejéről. Csak fejbe ne üssön!