A televízió élő adásában nézem a beszédet. Egy szónoki tehetséggel nem rendelkező ember rossz központozású, nem megfelelően intonált, minthogyha duzzogva elmondott mondatai. Feszélyezve érzem magam, mint az utóbbi években mindig, amikor hallottam ezt az elnyújtott és egyszínű, rosszul sikerült vőfélybeszédeket felidéző hangot. Most arról beszél, hogy a felfüggesztését célzó igyekezet okafogyott, mivel néhány hónap múlva amúgy is távozna (mintha a kezdeményezők számára a tét a választásokig hátralévő idő lenne…), a menesztésével mindenki csak veszítene (pedig már megterítve az asztal a hatalmas győzelmi lakomához), belpolitikai síkon megosztaná az embereket (ugyan, az utolsó hívek is rég eloldalogtak már), külpolitikai téren meg nevetség tárgyává teszi az országot (pedig senkinek sincs már kedve mosolyogni). Ezért aztán… Kitart a vártán? Nem. Lemond. Isten áldja az országot! Három és fél perc az egész beszéd, az nem kevés, ennyi idő alatt súlyos dolgokat mondhatna, korszakos, akár történelmi mondatokat hagyhatna visszhangzani egy, a hatalom legfelső grádicsáról tíz év után lelépő ember. De ez csak ennyi, a végén jóváhagyóan bólint egyet saját magának, és ellép a pulpitustól. Olyan gondolatokon kapom magam, hogy vajon szándékos fifika-e ez, azért történik-e így, hogy akik távozása másnapján kifordítják sarkaiból az ajtókat, és beözönlenek a hatalom tág barlangjába, ne találjanak ott semmit, csak félhomályt. De rájövök, hogy csak megint túlgondolom a helyzetet. Közben elkezdenek áramlani a reakciók, szerkesztők instruálta tévébemondók hadarása, meglepetten vagy összeszedettebben véleménymondó politikusok, elemzők, szakértők, megmondóemberek, kint a téren is cirkusz van már. Egy rossz állapotban lévő nő úgy ünnepel, hogy a magára hagyottságra, nincstelenségre, gyógyszerárakra panaszkodik: higgyék el, kivégzett az élet, mond koppanó oximoront a kamerába. 

Hogy jutottunk idáig? Tíz évvel ezelőtti megválasztása örömteli esemény volt. Nem a személyének örvendtünk, hiszen akkor országos ismertsége még viszonylag friss volt, hanem annak, amit beleláthattunk, annak a térnek, amit érkezése nyitott meg, s amit ideig-óráig 6,3 millió állampolgár úgy rendezhetett be, ahogy azt a legjobbnak látta. Akik az országban a közélet megtisztulását áhították, azok az egyenes jellemet, akiknek a zsibvásár-politikából volt elegük, a megfontoltan cselekvőt, előre haladót, akik a balkanizmustól csömörlöttek, a nyugati éthosz meggyökereztetőjét látták bele. Mi, romániai magyarok pedig annak a lehetőségét, hogy ezentúl értékeink alapján mérnek meg minket, s miért ne változhatna jobbra státusunk s sorsunk is, ha már egyszer lehetséges az, hogy a román többség egy más nemzetiségű, más vallású, másként gondolkodó embert emelt pajzsra.
Semmi, vagy szinte semmi nem lett belőle, és ha nem is rögtön, viszonylag hamar visszalovagolt érzelmi tereinkre a kijózanodás, mögötte a reményeinket falhoz kenő zsoldosai: a felháborodás, csömör, rezignáltság, indulat. Olyan bővizű a meder, hogy nehéz lenne kiválasztani, hogy mi volt a tíz év kudarcfolyamának legsúlyosabb pillanata. A „saját” kabinetek rossz teljesítményének tétlenül való eltűrése?  A politikai vereségek vállrándítással való kezelése? Az igazságszolgáltatás reformjának és a korrupció felszámolásának felelőtlen ígérgetése? Az állampolgárokkal való párbeszéd ignorálása? A művelt ország megteremtéséről szóló lehetőség nevetséges szlogenné való lezüllesztése? A pusztító járvány, majd annak következményei okozta állapotok vaskalapos kezelése? A pálfordulás iskolapéldája, a politikai ősellenség hatalomba való visszasegítése? A még elkendőzni sem szándékozott úrhatnámság? A nemzetközi politikai funkciókra való palástolatlan ácsingózás? 
Nekünk, romániai magyaroknak egyértelmű, hogy mikor vált végleg elfogadhatatlanná a személye: azon a napon, amikor gunyorosan, tört magyarsággal felvezetett mondattal: „Jó napot kívánok, PSD!” intézett nyilvános kirohanást a szociáldemokrata párt ellen, azzal vádolva őket, hogy összejátszottak az RMDSZ-szel, hogy Erdélyt „eladják” Budapestnek. Máig csodálkozom, hogy ennek a szerintem az uszítás, a xenofóbia, a sovinizmus fogalmait megfelelő mértékben kimerítő nyilatkozatának nem lettek még ártóbb – akár tettlegességig fajuló – következményei.
Most távozik a hatalomból. Megelégedetten kellene konstatálnom, de semmi ilyet nem érzek. Optimizmust vagy legalább megkönnyebbülést sem. El fogom, el fogjuk felejteni Önt, elnök úr; jó utat! Már távolodik, már egyre kisebb...