Sokasodnak az erőszakos esetek az oktatási rendszerben. Ne legyünk álszentek, régebb is volt balhé és bántás az iskolákban, elsősorban a tanulók között, de volt és van a felnőttek körében is, a tanárok legfeljebb nem verekednek össze, ám a verbális bántalmazás, visszaélés valószínűleg sokkal gyakoribb, mint hinnénk. Ami ijesztő, és a társadalom ingerküszöbét is jobban elérte, az az a jelenség, amiről sokáig azt hittük, hogy itt nem fordulhat elő: amikor diák emel kezet a tanárára.
Tény, egyelőre távol állunk attól, hogy békés, biztonságos helyek legyenek az iskolák. Ha a diák nem is, a kiégés, a stressz annál inkább fenyegeti a tanárt, hiszen nap mint nap meg kell küzdenie az eszköztelenség és tehetetlenség érzésével, amikor a Z vagy Alfa generációs gyerekeket próbál tanítani, elavult módszerekkel megfékezni, visszafogni, fegyelmezni őket, ha kell. Sokan – nem is titkolva véleményüket – visszasírják a „régi szép időket”, amikor egy jól irányzott nyakleves, térdepeltetés, ötszáz térdhajlítás elrendelése „kéznél” volt és kezelte a problémát. Legalábbis látszólag.
A diákok körében pedig, ha fel nem is erősödött (bár lehet, hogy igen), de mindenképpen kitágult, kibővült a bántások lehetősége és tere az online világgal, már nemcsak az iskolában, hanem az ilyen-olyan csoportokban, a közösségi oldalakon is lehet szekálni, kirekeszteni, kínozni a másikat.

A marosvásárhelyi eset (diák verte meg az osztályfőnökét) után elég gyorsan reagált a tanügyminisztérium, és kiadott egy többlépcsős esetkezelési útmutatót, amelyet akkor kell alkalmazni, ha súlyos erőszak éri a tanulók részéről az oktatási intézmények személyzetét. Szintén friss rendelkezés, hogy az iskoláknak létre kell hozniuk egy belső zöld vonalat, ahol anonim módon is jelezheti bárki, ha őt bántják, zaklatják. Lehet ez egy telefonszám, e-mail-cím, doboz, postaláda, és használhatja a diák akkor is, ha társai, de akkor is, ha tanárai részéről éri az erőszak. Ezt a rendelkezést nem fogadta kitörő örömmel a pedagógusközösség, sokan hangoztatják, hogy ez olyan, mint amikor az „átkosban” bárki feljelenthetett bárkit. Meg hogy vissza is lehet élni a lehetőséggel, ugyanis minden jelzést köteles az iskola megfelelő bizottsága kivizsgálni.
Igen, elméletileg megtörténhet, hogy valaki bosszút szeretne állni mondjuk egy részrehajló tanáron, vagy valótlanul megvádolni egy diáktársát. Viszont rengeteg olyan bántalmazás történik a felszín alatt, amelyről senkinek nincs tudomása, mert az áldozat retteg attól, hogy még több bántás éri, ha jelzi a bajt. Értelemszerűen így elmarad a segítség, a helyzet rendezése is, ami akár tragédiához is vezethet. Egy szakszerűen működő testület, amely nemcsak papíron, hanem érdemben is végzi a dolgát, ki tudja szűrni a visszaélésgyanús eseteket, bár azok hátterében is lehetnek feloldásra váró konfliktusok. És a diákokat lassan, türelemmel meg lehet tanítani, hogy érdemes és kell használni, illetve hogyan lehet jól használni a jelzés lehetőségét.
Ez a „feljelentésvita” arra is rámutat, hogy nekünk, felnőtteknek is van mit tanulnunk. Le kell választanunk a régi, rossz emlékeket a viszonyulásunkról, és elfogadni, hogy az erőszakot (legyen az bármilyen) semmilyen körülmények között és sosem szabad szőnyeg alá söpörni, elhallgatni, és minden erőnkkel tenni kell azért, hogy legalább az iskola biztonságos hely legyen. Mindenki számára.