Kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya volt Edgar Allan Poe Az elveszett lélegzet című novelláskötete. Ebben a rendkívül érzékeny életkorban az átlagosnál is jóval nagyobb hatást tudnak kifejteni a világirodalom remekművei, kamaszként pedig nagyon könnyű ráhangolódni Poe bizarr, sötét, mégis rendkívül izgalmas világára – akárcsak Dosztojevszkij esetében, Poe műveit is kénytelen voltam elnyomtatni valamelyik könnyed Rejtő-regénnyel, mert nyomasztó tud lenni, ha az ember túlzottan beleéli magát ezekbe a történetekbe. Mindez azért jutott eszembe, mert pont ma (január 29-én) van a százhetvenkilencedik évfordulója, hogy megjelent Poe A holló című verse. Magyarra többen lefordították, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád és mások is. A névsor azt látszik bizonyítani, hogy nemcsak túlérzékeny kamaszokat, hanem neves magyar költőket is magával tudott ragadni Edgar Allan Poe. Megkérdezhetik persze, hogy mégis mi értelme van ilyen sötét hangvételű irodalmi alkotásokat olvasni, magyarra fordítani. Nos, nem tudok teljes mértékben megnyugtató válasszal szolgálni. Elvégre a vers végére a holló őrületbe kergeti az elbeszélőt azzal, hogy refrénszerűen ismételgeti: soha már (Tóth Árpád fordításában). Ráadásul Az elveszett lélegzet című kötetben két kedvenc novellám.

A kút és az inga, valamint A perverzió démona is arról szól, hogy milyen lelki vívódások vezetnek egy embert az őrület határáig – és még azon is túl. Ezekben a novellákban nem maga a végkifejlet az izgalmas, hanem a gondolatoknak a logikus láncolata, amelyek odáig vezetnek. Az a félelmetes Poe világában, hogy rávilágít arra, hogy az ép elme és az őrült között szinte alig van különbség. Az embert önkéntelenül is elfogja a rettegés olvasás közben, hogy bármikor bedilizhet. Egy bő évtizeddel később mondta azt nekem egy mentális betegeket ápoló szociális munkás, hogy a paranoid skizofrén elmét az különbözteti meg az egészségestől, hogy a paranoid skizofrén olyasmit is lát, érzékel, ami nem létezik. Ráadásul ennek tudatában van, és attól lesz paranoiás, hogy nem tudja megkülönböztetni a valóságot a képzelete szüleményeitől. 
Az emberi elme útvesztőiről szól Allan Poe több novellája is. Ha belegondolunk abba, hogy milyen a bennünket körülvevő világ, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy rengeteg párhuzamot találunk A holló című vers és a mindennapok között. 
Korunk társadalma ugyanis információs túltengéssel küzd. Rengeteg üzenettel árasztanak el bennünket a közösségi oldalakon is támadó reklámok. Tudni vélik, hogyan tudunk könnyen és gyorsan lefogyni, úgy gitározni, mint Eric Clapton, és még azt is, hogyan tudunk minimális munkával sok pénzt keresni. Kész átverésnek tűnik? Nincs kizárva, hogy az is. Állandóan ki vagyunk téve a bennünket érő mindenféle téves információknak, féligazságoknak, nem csoda, ha ilyenkor inkább kikapcsoljuk a számítógépet, mert úgy érezzük, hogy megőrülünk. Ahogy a holló is megőrjíti az elbeszélőt. Tulajdonképpen ő is túlterheléses információs támadással dolgozik. Bőven elég ismételgetnie a végtelenségig, hogy: soha már!