Ahogy a közhelyszótár harmadik bekezdése mondja: egyes emberek vállára több terhet rak, másokra kevesebbet ruház a Nagy Váltókezelő. Ha valami okból életemet a Román Vasúttársaság aurájában vizsgálnám, azt látni, hogy én valahol a tabló közepén feszengek: nem vagyok sorsüldözött – például egy olyan kék nyakkendőm sincs, amelyre fehér cérnával egy hegyes orrú, CFR-feliratos, száguldó mozdonyt hímeztek –, de azért több jutott ki nekem a vasút-mizériából, mint az egy jó családból származó fiú esetében méltányosnak mondható lenne. Az utóbbi húsz évben nagyon sokszor utaztam vonattal a kincses város és a pénzes város – Kolozsvár és Bukarest – behatárolta térben, másfelől újságíróként épp eleget bámultam az agonizáló román vasúttársaság lázgörbéjét. Vannak jó vonatos élményeim is – lebilincselő beszélgetésekbe keveredtem ismeretlenekkel a poshadt meggyszín vagy kifényesedett kék huzatú üléseken –, és azt sem állítom, hogy trauma vagy különösebb baj ért volna. De azért tapasztaltam, amit nem feltétlenül kellett volna: óraszám álldogáltam peronokon fagyban vagy hőségben, a hideg vagy a meleg időjárás miatt késő szerelvényt várva, késtem le üzleti találkozót, mert más üzletemberek éjszaka ellopták a vezetékeket, segítettem felforrósodott fékek okozta fülketüzet oltani, láttam egyetemista lányok hátizsákjából viteldíj fejében hónaljszprét elorzó kalauzt, ugrottam éjjel, vidéki állomáson a vak semmibe huszonöt kilós gurulós bőrönddel a kocsi lépcsőjéről, mely semmiről kiderült, hogy csipkebokor.

Utaztam berukkoló, csontrészeg bakákkal, kést rántó elmeháborodottal, állomások között dolgozó prostituálttal, voltam tanúja verekedésnek, letartóztatásnak, hallottam kéretlen udvarlást, egy füzetnyi soviniszta taktust, láttam mindegyik testnedvet és orromban van a gépzsír, izzadság, kölni, fasírozott, cujka és fekália szagának elegye. Igaz, vannak olyan vonatok is, ahol tisztább a vécé és kulturáltabb a közönség – normális körülmények között utaztam egy-egy Intercity-járaton, az Északi Pályaudvar és a Henri Coandă Repülőtér között, a magántársaságok némelyikével. De ez a kivétel. A CFR Călători (a vasúttársaság személyszállító részlege) jelvénye hazudik: a mintegy 14 ezer kilométeres hazai vasúti hálózaton közlekedik néhány „hegyes orrú” motorkocsi, felújított szerelvényekkel, de ezek az állomány kb. tíz százalékát teszik ki, sok közülük műszaki hiba miatt depóban áll, mert valójában csak a „tömpe homlokú”, 1965-től gyártott mozdonyokhoz hasonlítva tűnnek korszerűnek, gyártásukat rég befejezték, most már hozzájuk való cserealkatrészek – fedélzeti számítógépek, fékgarnitúrák – sincsenek forgalomban. A mozdonypark átlagéletkora meghaladja a 40 évet, a vasúti kocsik öregebbek. Az infrastruktúra nem mozgó része még rosszabb állapotban van: a tárca csak végső vagy csak nagyon látványos esetekben ad pénzt javításokra és pályakarbantartásra, ma a vonalak 71, az alagutak 54, a töltések és hidak 64 százaléka szorul javításra. Ezek nem kozmetikai jellegű beavatkozások: egy CFR-jelentés szerint legalább egy évtizede 1050–1100 veszélyes pont van a vasúti sínhálózaton, ezek harmada – pályatest-csuszamlások – azonnali beavatkozást igényelne, sok esetben magisztrális vonalakon. Mivel javításra nincs pénz – 1990 óta minden közlekedésügyi miniszter cipőorra odább rúgta a generáljavítás ügyét –, az intézkedés: a vonatok sebességének csökkentése. Míg a normális cél az utazási idő lerövidítése lenne, nálunk a vonatok harmada közlekedik 50 km/óránál kisebb átlagsebességgel amiatt, hogy a pálya nem biztonságos. A körvonalazódó megoldás nem az, hogy befektessenek a vasúthálózat javításába és korszerűsítésébe, hanem hogy a javításokig bezárják a problémás vonalakat. Onnan pedig már csak egy lépés a nem költséghatékony vonalak végleges felszámolása, ami azonnal visszaparittyázza a vidéki települések egy részét 30 évvel az időben. Befektethető pénz márpedig nem lesz: a CFR Călători idénre 1,026 milliárd lejes veszteséget lát előre, ami 464 százalékkal magasabb a tavalyi év végi szintnél. Ez előrevetíti, hogy Hargita megyében is maradnak a lepusztult szerelvények, a szocreálba dermedt városi és a szürreális vidéki állomások, a peronra kisszékkel, az utazót a vonatra fel- vagy lesegíteni érkező családtagok. Az állomások és környékük – településeink kapui, névjegykártyái – megszépülhetnének valamelyest, ha a CFR legalább azt hagyná, hogy az önkormányzatok saját maguk elvégezzék a munkát – de erről a vasúttársaság hallani sem akar. Ma mindenhonnan az elektromos járművekre való átállás szükségességét sulykolják: valaki magyarázza meg nekem, miért kell szembeköpni a legkézenfekvőbb variánst?