Hiába keresnek rá a hampolás szóra, a világhálón sehol sem fogják megtalálni a meghatározását, mindössze két találatot dob ki rá a legnépszerűbb keresőprogram, mindkettő egy digitális múzeum honlapjára vezet, ahol kép található róla, de meghatározás nem. Igaz, a kép leírása legalább a kontextust megadja: pityókahampolás és krumplibogár-szedegetés. 
Székelyföldön persze nem ismeretlen a szó, sokan használják. Jómagam azonban olyan sokáig éltem távol a Székelyföldtől, hogy legfeljebb sejtettem a jelentését, de igazából nem értettem. Egészen szombat délutánig, ameddig el nem kezdtem hampolni családi kertünkben. Pedig hampoltam én már korábban is kapával, csak valahogy átsiklottam a szó felett. A hampolás tulajdonképen egy kisebb, sőt egészen kicsi töltés elkészítését jelenti, ahová később petrezselyem vagy sárgarépa ültethető. De a frissen elültetett krumpli, pityóka befödését is így nevezik, mert alaposan fel kell halmozni földdel a kis töltést ahhoz, hogy a krumpli jó termést hozzon.

Ezt persze a pityókatermelő gazdáknak nem kell elmondani – legalábbis Székelyföldön –, de aligha lehet véletlen, hogy ilyen kevés találat van a hampolás szóra a világhálón. Legalábbis én sehol máshol nem halottam. Igaz, ennek az is lehet az oka, hogy jóval több ideig éltem városon, mint falun. 
Miközben a hampolás mibenlétén morfondíroztam, eszembe jutott, hogy egy asztaltársaságnál valaki – akinek aznap mutattak be – szóvá tette: furcsa, hogy székely létemre már nem beszélek székelyül.
Az észrevétel jogos, valóban nem beszélem egyik székely tájszólást sem. Pedig nyikómentiül elvileg tudok, hiszen úgy nőttem fel, hogy használtam a „dógok” „s mindön” és „értöttedé” szavakat, „me’ akkó’ ’s amikó’” így beszéltek körülöttem. Azután olyan sokáig éltem Kolozsváron, hogy kikoptak szótáramból a székely tájszavak. Már egyetemista koromban olyan társaságba csöppentem, ahol csupa partiumi vett körül, az egyetemen pedig az irodalmi magyart használták. Csak néha hallottam nem irodalmi magyart az utcán. Például amikor egy anyuka mondta ötéves forma kisfiának a pénztárcájára mutatva, hogy „megnézem, mennyi még van”. Ezt a fajta beszédmódot pedig valamiért nem óhajtottam elsajátítani. A tükörfordításokat (román nyelvből) nem szeretem. Pedig jóízűen tudtam nevetni, amikor kolozsvári ismerőseim szándékosan tréfát űztek a dologból. A tett helyszínét például úgy mondták, hogy „a hely arcán”. Ugye milyen metaforikus kifejezés?
Ezzel együtt a különböző székely tájszólásokat értéknek tartom, amelyek gazdagítják a nyelvet. Az egyedüli oka, hogy ódzkodom nyikómenti tájszólással beszélni, hogy az én számból már nem csengene hitelesen. Egy kicsit úgy hangzana, mintha parodizálni akarnám a nyikómenti tájszólást, márpedig sokkal jobban tisztelem ottani földijeimet annál, hogy csúfolkodjak velük. Szívesen értekeznék még erről, de nem érek rá. Szombaton ugyanis nem tudtuk befejezni a pityókaültetést. Vasárnapra maradt a munka egy része. Mennem kell hampolni.