Ha gyakran utazunk kisgyerekkel, különösen fiúkkal, előbb-utóbb automatikus szokássá válik ujjongani minden „különleges” járműnek a kukásautótól a vonatokig. Egy-egy utazáskor a szirénázó mentőautó igazi csemegének számít, megtörve a kilométerek monotonitását, és azt is el tudom képzelni, hogy az én fiaim azt sem bánnák, ha egy napon minket vennének üldözőbe a rendőrök. Egy idő után a szülők egy része megszokásból akkor is felkiált, ha egyedül ül az autóban. Ez történt velem a tegnap, amikor gyakorlatként és a berendezések technikai állapotának ellenőrzése céljából országszerte megszólaltak a polgárvédelmi szirénák: lehalkítottam a zenét, hogy egyértelműen halljam a hangjelzést, és már-már belekezdtem a monológba, hogy miféle veszélyekre figyelmeztethetnek a hangok, amikor rájöttem, magamban beszélnék.

Minden hasonló gyakorlat esetén elgondolkodom, hogy éles helyzetben tisztában lennénk-e azzal, mi is a teendőnk, tudnánk-e, mi okból szólnak a szirénák, képesek lennénk-e megőrizni hidegvérünket és betartani a hatóságok utasításait, vagy hasonlóan az elmúlt években, például a koronavírus-járvány idején tapasztaltakhoz, kivagyiságból „nem dőlnénk be” az újabb figyelmeztetésnek. Legyintenénk, ahogy sokan a RO-ALERT figyelmeztetéseit is némították telefonjukon, nehogy véletlenül felébredjenek egy-egy városba tévedt medve hírére.
Pedig az elmúlt évben számos képsort láthattunk, amelyeket ez a kísérteties hang kísért: szóltak a légvédelmi szirénák Ukrajna bombázásakor, és szóltak a szirénák a törökországi földrengéskor is. És bár napjaink részei a véres képsorok, sokat beszélünk róla, valahogy mindig abban bízunk, hogy katasztrófák csak máshol történnek, nálunk nem lehet földcsuszamlás, árvíz vagy más veszélyes meteorológiai jelenség, sugárzás, vegyi baleset, háború. Pedig – ha csak az elmúlt napok Hargita megyei híreit figyeljük – nálunk is vitt el hidat a megáradt patak, szünetelt az áramszolgáltatás a havazás és az erős széllökések miatt, csúszott autó a folyóba, omlottak kövek az egyik országútra földcsuszamlás következtében.

Talán kisebbségi létünkből vagy a kötelező sorkatonaság során szerzett tapasztalatokból, a szájról szájra terjedő és generációkon át öröklődő történeteknek köszönhetően bizalmatlanok vagyunk az egyenruhásokkal szemben. Azt tapasztalom, a többség inkább tart tőlük, mint valós segítségre számítson az irányukból. Pedig néha példát vehetnénk a gyerekeinkről, akik tátott szájjal figyelik a kukásautót, vagy épp izgatottan állnak sorba a kosaras tűzoltóautó előtt, hogy pár percre a magasba emelkedhessenek a lánglovagokkal. Ha belegondolunk, valószínűleg erős elhivatottságra van szükség ahhoz, hogy a fotelből való kommentálás helyett hóviharos sötét éjszakákon kidőlt villanyoszlopok és összekuszálódott kábelek között rakjon rendet valaki, vagy épp kidőlt fákat, kőrakásokat takarítson az úttestről. Tagadhatatlan, sokszor épp az elmulasztott segítségnyújtástól hangos a közvélemény (gondolhatunk a Colectiv-tragédiára vagy a Dinca-ügyre), de bízom benne, hogy mindegyikből tanultunk és tanultak, és valóban össze tudunk kapaszkodni, ha igazán szükség lesz rá.