Az advent, a karácsonyra készülődés csodálatos időszak lehet. Jó esetben a lelki elcsendesedés, befelé fordulás, külső-belső rendrakás ideje, amelyet követően megtisztult lélekkel, önmagunknak és a másiknak is megbocsátva gyújthatunk gyertyát szenteste. Régen rossz, ha ez a pár hét nem erről, hanem a cifra égősorokról, rivalizáló mézeskalácssütésekről, egymásra licitáló, drága vásárfiákról, felvágós ételsorról, vagy takarítási hajszáról szól. Pedig a legértékesebb ajándék, amit szeretteinknek adhatunk, az az idő és az osztatlan figyelem. Ha ezt egész évben gyakoroltuk, akkor pontosan tudjuk, hogy mire vágyik, mit szeretne, és nem kell az elsumákolt hiányokat túlzott költekezéssel kompenzálnunk.
Le kell lassulnunk ahhoz, hogy az ünnep békéjét át tudjuk érezni, meg tudjuk teremteni. Hogy ne gyomorgörcsös látszat legyen az együttlét, hanem valódi örömforrás. Leegyszerűsítve: nem az számít, hogy sikerült-e a bejgli, hanem az, hogy van-e bár egyvalaki mellettünk, akivel össze tudunk kacagni a romjai felett. Ha igen, szerencsések vagyunk. A székely mainstream persze egyedüli üdvözítő ünneplésnek a hagyományos felállást tartja, de láttam én már olyan, szingli férfiakból és nőkből álló baráti társaságot, amelynek az emberi kötelékei szilárdságukat és támogató erejüket tekintve felvették a versenyt bármely családéval, karácsonykor is.
Beszélnünk kell azonban azokról is, akiknek sem családjuk, sem barátaik nincsenek, vagy elzárkóznak tőlük. Számukra ez az időszak az egyik legnehezebb az évben. Nem is csoda, hiszen elég csak fellépni a közösségi oldalra, máris ömlik ránk a sok csillámporos boldogság, adventi koszorú, száncsengős ölelkezés, glóriás mosoly, cifra karácsonyfa, nagymasnis ajándék, tökéletes menü. Olyanok, akik egész évben nem beszélnek egymással a kötelező és praktikus dolgokat leszámítva, most pro forma fényképek kedvéért ölelgetik-puszilgatják egymást, lobogó tűznél, piros süvegben, bizakodva abban, hogy ha bekeretezik a semmit, valami lesz belőle. Ezek a műtüzek mellett peckeskedő, műfenyők előtt ellőtt műmosolyok mégis elegendőek ahhoz, hogy elszomorítsák azt, aki egyedül él. A magány ünnep idején élesebben karmol. Megugorhat az öngyilkossági kísérletek és öngyilkosságok száma. Hiába tudjuk, hogy csupán díszlet, mégis irigyelhetjük mások kirakatos álboldogságát, és komor gondolataink támadhatnak. Kiemelkedően fontos, hogy ilyenkor nagyon vigyázzunk egymásra! Tartsuk észben, hogy aki a szakadék széle felé tart, az le fog rázni minket, ezer kifogása lesz, miért nem csatlakozik hozzánk. Ne engedjük! Az izoláció ilyenkor a legveszélyesebb. Ha van öreg, elözvegyült néni vagy bácsi a környezetünkben, vegyük a fáradságot és látogassuk meg, adjunk neki időt és figyelmet, hallgassuk meg, akár kérjünk tőle tanácsot. Egészen biztosan sok olyan dolog van, amit jobban tud nálunk. Ha van frissen elvált vagy más okból gyászoló barátunk, egyedül maradt rokonunk, hívjuk meg magunkhoz, ítélkezés nélkül engedjük, beszélje ki, ami a lelkét nyomja. A régi mondás úgy tartja, a gond megfeleződik, az öröm megkettőződik, ha megosztjuk valakivel. A legnagyobb ajándék, amit adhatunk, ha azt mondjuk a felebarátunknak, és ennek megfelelően is cselekszünk: nem vagy egyedül. Ünnep idején sem. Itt vagyok veled, figyelek rád.