Zsúfolásig telt váróteremben várakoztam néhány hete, de hogy ne teljen az idő haszontalan internetes szörfözéssel, elővettem a laptopot és újraolvastam néhány előzetesen megírt anyagot, illetve levelekre válaszoltam. Közben a váróteremben egyre hangosabb lett az alapzaj, így nehezen tudtam figyelni az írásra. Tőlem alig másfél méterre egy fiatal nő és egy fiatalember beszélgetett, pont annyira hangosan, hogy akaratlanul is jól lehessen hallani a trécselést. Hamar kiderült, mindketten egy-egy csíki településről származnak, ezenkívül pedig világot látott, művelt személyek. Csakhogy a nő már-már affektálva, lenézően szólt a székely akcentussal beszélő, s beszéde alapján józan paraszti ésszel megáldott partneréhez. Bármennyire is próbáltam az írásra figyelni, az idegesítő, modoros beszéd nem nagyon engedte. Máshol foglaltam volna helyet, de nem volt, így kénytelen voltam tovább hallgatni a beszélgetést. Egyszer csak arra lettem figyelmes, a nő határozottan kijelentette: „Soha nem fogok gyermeket szülni, mert nem lesz rá időm.” Mire a férfi: „Ez szerintem önzőség. Önzőség így gondolkodni. Én is rengeteget dolgozom, de a gyermekeimet a világon semmiért nem adnám.” Aztán még kicsit beszélgettek, majd a hölgy újabb beszélgetőpartnert talált, a férfi felhívta feleségét, és a gyermekeiről érdeklődött.

Megdöbbentem a hallottakon, több okból is. Egyrészt mert mindig úgy gondoltam, ritka az a személy, aki nem szeretne gyermeket, másrészt, ha elő is fordul az ilyesmi, szerintem az inkább csak a férfiakra jellemző. Az egyórás utazás közben azon is töprengtem, hogy önzőség-e úgy gondolkodni, mint a nő. Aztán azon is morfondíroztam, gyakran szidjuk a nyugati mentalitást, trendeket, de nem minden rossz onnan érkezik. Elsősorban magunk portája előtt kell sepregessünk úgy, hogy a globalizáció negatív áramlataival szemben erősítenünk kell ellenálló képességünket. 
Holnap a nemzetközi gyermeknapot ünnepeljük, amelynek célja, hogy a különböző népek megemlékezzenek a világ gyermekeinek testvériségéről és egymás közötti megértésről, valamint a gyermekek jóléte érdekében kifejtett küzdelemről. Száraz, komoly meghatározás az internet bugyraiból, de annál kedvesebb a gyermeknap, és az összes többi, amit a legkisebbekkel töltünk. Jó látni azt is, ahogyan ők is sepregetnek olykor ragacsos kezükkel a porta előtt a porban, ahogy sokadjára is kérlelnek, hogy fogócskázzunk, színezzünk, mesét nézzünk, társasozzunk, bújócskázzunk, biciklizzünk – keresztfiamat idézve – honembert, azaz hóembert építsünk. 
Sokak csak a gyermekek miatt vállalják az élet terheit. Természetesen viszonzás nélkül, hiszen amit a szülő adhat gyermekeinek, azt már ő is megkapta szüleitől. S különben is, a legkisebbektől kapott legnagyobb ajándékok az őszinte tekintetek, a huncutságok, az önfeledt mókázások, a ropogós kacagások, illetve a vicces vagy éppen az őszinte mondatok. Minap nemcsak a hétköznapi gondok, hanem az egyik keresztgyermekem is nyomta a vállamat, azaz lovacskázást játszottunk, amikor a fülembe súgta: „Kejesztati, szejetlek!” Kell ennél nagyobb ajándék? A szülők még több ilyen élményben részesülnek… A legkisebbekért ne csak gyermeknapon, hanem az év minden napján legyünk hálásak. Ajándékba kaptuk őket!