Elkezdődött a választási kampány, ilyenkor pedig mindig szóba kerül Székelyföld autonómiája. Most sem történt másként, Marcel Ciolacu miniszterelnök hétvégi székelyföldi látogatása végén kijelentette: Székelyföldnek soha nem lesz autonómiája. Nem hiszem, hogy ezen bárki különösebben meglepődött. A székelyföldi autonómia ügye olyan a többségi politikusok számára, mint megkínzott bikáknak a vörös posztó egy spanyol viadalon. Tudjuk jól, elég kimondani a szót: „autonómia”, és pavlovi feltételes reflexként köpik a szokásos válaszaikat. Az egyedüli különbség, hogy a visszafogottabb hangnemben megszólaló román politikusoknak nem habzik a szája a gyűlölettől, mint a szélsőséges magyargyűlölő pályatársaiké.

Talán blaszfémiaként hangzik, de épp a fentiek miatt, lehet, nem most kellene erőltessük az autonómia tematizálását. A romániai közélet ott tart, hogy a szélsőséges erők megerősödtek, az AUR támogatottsága a legutóbbi felmérések szerint 18 százalék körül van, azaz az ország lakosságának majdnem egyötöde velük szimpatizál. Ha csak a többségi társadalmat nézzük, akkor majdnem nélkül. Ez elég riasztó. Ilyen körülmények között a székelyföldi autonómiának annyi esélye van, mint a trójai falónak az epsomi derbin. Elvégre a szélsőséges tábor szavazataira a magukat mérsékeltnek mondó pártok is ácsingóznak.
Még mielőtt bárki félreértene: ezzel nem azt akarom mondani, hogy tegyünk le önrendelkezési törekvéseinkről. Azt ellenben igen, hogy jó lenne, ha ezeket ügyesebben csomagolnánk, hogy elkerüljük a „vörös posztó” hatást. Az autonómia szóval kapcsolatban ugyanis rengeteg (sajnos kiirthatatlannak tűnő) tévhit él a román köztudatban. Az egyik ezek közül, hogy a székelyek „államot akarnak az államban”. Ezzel magam is szembesültem. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor még Kolozsváron éltem, „stoppolj online-nal” jöttem haza Székelyföldre, mert megbízhatóbb szolgáltatás volt, mint a vasút. Egy fiatal román srác volt a sofőr, aki épp csíkszeredai barátnőjéhez jött látogatóba. Természetesen szóba került Székelyföld. Kérdezte, mekkora. Éppen kifordultunk az E60-as útra Ákosfalvánál, így mondtam neki, hogy innentől egészen Kézdivásárhelyig. Szóba került az autonómia kérdése is. Mondta, hogy nem támogatja, mert az állam lenne az államban. Erre közöltem vele, hogy nem éppen arról lenne szó – Székelyföld egyáltalán nem szakadna ki Romániából, továbbra is szerves része maradna. Legfeljebb lenne egy megyénél nagyobb közigazgatási egység, amelynek a hatásköre annyival nagyobb lenne, hogy nemcsak a helyi beruházásokról dönthetnek, hanem oktatási és kulturális kérdésekben is. Például arról, hogyan oktassák a székelyföldi magyar fiataloknak a román nyelvet úgy, hogy folyékonyan tudják beszélni. Mert ha angolul meg tudnak tanulni, akkor románul is. „Te például semmit nem vennél észre belőle azonkívül, hogy a magyarok jobban beszélnek románul” – mondtam neki. Erre felderült az arca: „Akkor miért nem így mondjátok?” 
Tényleg. Miért nem?