Magakellető tavasz van Csíkszeredában: délelőttönként dunyhamelegben dunsztolja a reggel télikabátban munkába indulókat, szeme közé nevet halaszthatatlan tennivalóik lajstromán pislogó embereknek, elbágyasztja a galambokat, ezzel kiugrasztja a spacírozó macskák vérnyomását, a piacon hersegő retekkel meg zöldhagymával hirdet bűnbocsánatot a disznó- meg bárányvágások emlékére, galléron ragadja az utcák, placcok még le nem uniós pályázatozott foltjait, fényt és nedvet áramoltat, rügyet unszol a fák ágaira, levelet, szirmot fakaszt plasztik­kaspókban. És a többi. A legtöbb embernek ilyesmi, jobb esetben valamivel kevésbé gügye gondolatai vannak a tavaszról. És aztán vannak azok, akik az első tavaszi cinegekoncertet úgy hallgatják végig a négyemeletes erkélyéről, hogy egyik kezük ökölbe szorul, és a másik is szorulna, ha éppen nem a japán fogazású krómacél bicskafűrész ergonomikus nyelét simogatná (maximális ágvastagság 65 mm, de tud az többet is, a keservit!).

A városon élők egy részéből az évszak valamiért előparancsolja az atavisztikus fakitermelőt. Tanulmányt nem írnék róla, de úgy sejtem, a vidékiek ebből a szempontból jobb mentális egészségnek örvendenek: visszafogottabb érzelmeket ébreszt bennük, hogy ismét meg kell metszeni a gyümölcsfákat, ágat aprítani, zöldhulladékot szortírozni. A téli álmából ébredő tömbházlakó viszont vérszemet kap, amivel is rögtön kinézi az első olyan vasbetonnál képlékenyebb tereptárgyat, aminek nem fáj nekimenni. Ami az esetek többségében egy (vagy több) fa. Innentől két lehetséges kimenetel figyelhető meg nevezett tömbházlakó személyiségének, vérmérsékletének, a tél hosszának, az esti híradó tartalmának és a párkapcsolati harmónia aktuális amplitúdójának függvényében. 
Az első esetben alanyunkban feltámad az aktivista, és Nincs B bolygónk! felkiáltással egy alkalmas Facebook-csoportban leszedi a keresztvizet a városi kertészetről, az önkormányzatról, az al- és a nagypolgármesterről, amiért a közterületeken fákat vágatnak ki. A billentyűzeti úton deszakralizáltak aztán mind magyarázhatják, hogy közbiztonsági megfontolásból döntöttek, dendrológus szakember tanácsait vették figyelembe, aki precíziós műszerekkel mérte fel a fák állapotát – ez mind csak ármány a magát időközben a klaviatúrájához ragasztó aktivista számára, aki úgyis jobban tudja. Pedig elég lenne egy sétát tenni a tágabb városközpontban: a dísznövények és a zöldfelületek tekintetében szerintem Csíkszereda példamutató, a legtöbb helyen pompás ágyások, színes virágok, lenyírt fű, gondozott fák vannak. Az más kérdés, hogy a kertészet kiváló munkája valójában kirakatrendezés, mivel a városban nincsenek igazi nyílt, tágas zöldterületek – de nem ez az írás témája. 
A második csoportba sorolható tömbházlakó sem elégedett a kertészek munkájával, ő is jobban tudja, hogy kell eljárni: maga veszi kézbe a fűrészt és az ügyet, és nekiáll rendet tenni a földszinti Amazonas-dzsungelben. Aminek rendszerint az a vége, hogy minden ágat lecsonkol, s mire végez (mert lemerült a villanyfűrész), a fából egyedül a törzse és a valamikori ágkorona induló gubója marad, mint valami óriás, groteszk gyufaszál. Az indoka rendszerint az, hogy a tömbházhoz túl közel ültetett fa eltakarná a fényt. Most nem takarja, de ha megnőne, takarná. Tehát cselekedni kellett. 
Morogni fölösleges, de azért elszomorító az ilyen csonkolt fák látványa Csíkszeredában. A törzsek, ha csak ki nem döntik őket, még hosszú évekig ott merednek majd ágak, levelek, madarak nélkül. Mint egy barkácsáruház szarkasztikus reklámoszlopai. És adok egy tippet, mi jobb annál, mint privát felbuzdulásból fát csonkolni: ha kivárunk néhány évet, megnő, és a felső szomszédot fogja idegesíteni!