Amíg a felnőttek megszabják, hogy a gyermekek mit olvassanak, addig ne várjunk semmi eredményt. De akkor se, ha nincs példamutatás. Nemrég egy olvasáskutatótól olvastam ezt, és egy statisztika kapcsán jutott eszembe, ami a 16 évesek arányát rangsorolta, akik a felmérést megelőző egy évben legalább egy könyvet elolvastak. Az európai országok közül Bulgária és Románia áll a rangsor végén gyenge 30 százalékkal. Vérszemet kapva rákerestem a felnőttekre is, és nem meglepő módon, hasonló képet találtam: Románia abszolút sereghajtó az olvasás tekintetében, a felnőttek alig 40 százaléka „fogyaszt” könyvet, ha igen, akkor is keveset, mert nálunk a legszűkebb azok aránya, akik az elmúlt egy évben tíz vagy annál több könyvet olvastak el.
Tulajdonképpen nincs mit csodálkozni. Szoktam is mosolyogni magamban, amikor iskoláskorú gyermekek szülei sopánkodnak, hogy nem olvas a gyermek, pedig ott a sok házi olvasmány, és még bele sem kezdett, mert tudom, hogy ők maguk legfeljebb híreket, ha olvasnak, és azt is a Facebookról. Jártam már számos lakásban, ahol nem láttam egy könyvet sem, a „trendi” nappaliknak manapság nem feltétlenül tartozéka a könyvespolc. Az iskolában ugyanakkor mintha az lenne a cél, hogy hogyan lehet módszeresen megutáltatni a gyerekekkel az olvasást. Mert ha a Kőszívű ember fiait kell elolvasnia egy mai hetedikesnek, akkor nagy valószínűség szerint később már egy könyv láttán is kiütést fog kapni. Ha fiú, akkor különösképp…
Igen, mert inkább a lányok, a felnőttek között is inkább a nők olvasnak. És az északiak. Luxemburg, Norvégia, Dánia, Svédország, Észtország, Finnország van az élen, ahol a lakosság több mint 70 százaléka rendszeres könyvfogyasztó. Ugyanez a helyzet a 16 évnél fiatalabbak esetében is.

Megfejteni, hogy mi lehet ennek a hátterében, meghaladja ezen írás terjedelmét és saját kompetenciámat is. De a Janne Teller-sztori talán egy kicsit lehet magyarázat. A dán írónő 2000-ben megjelent Semmi című kötete első körben még a toleráns légköréről ismert országban is vihart kavart, ki is tiltották az iskolákból, azzal az indokkal, hogy depresszióssá teheti a kamaszokat (róluk, illetve az élet – őket is foglalkoztató – nagy kérdéseiről szól a könyv), de nem sokkal utána rangos irodalmi díjban részesült, és bekerült az iskolai olvasmányok köré. Mert arrafelé valós időben haladnak a korral, az oktatási rendszer képes a rugalmas változásra – jegyzem meg halkan. Egy abszolút kortárs, szikár, tömör fogalmazású, mély, elgondolkodtató kis könyv a Semmi, ami után szinte lehetetlen nem beszélgetni, nem magunkba nézni, nem vitatkozni, nem bevonódni, annyira megszólítja a kamaszt vagy a felnőttben élő kamaszt akár. És éppen ez a lényeg, ha olvasásra szeretnénk rábírni a fiatalokat. 
A vélemény, miszerint kontraproduktív, ha a felnőttek a saját értékrendjük vagy poros elméletek szerint irányozzák elő, hogy mit olvassanak a gyermekek, nem zárja ki, hogy lehet olvasmányokat ajánlani. És örülni annak, ha olvas a kölyök. Bármit. Kalandregényt, nyálas-habos szerelmi történetet, fantasyt, Semmit. Kíváncsi lenni a megéléseire, arra, hogy mi ragadta meg az adott könyvben, milyen érzéseket keltett, álmodott-e róla, kinek a bőrébe bújna bele és kiébe nem. A szakértők szerint egyszer ki kell alakulnia a készségnek, hogy egyáltalán élvezetes tevékenységgé váljon az olvasás, ez pedig számukra érdektelen szövegekkel nem fog menni. Ahogy nem is megy, és így sokan soha nem jutnak el a „magasabb” irodalomhoz.
Az olvasás sokrétű fejlesztő, műveltségnövelő funkció­ja közismert, de az a szerepe, hogy általa megőrizhető a lelassulásra, fókuszálásra, elmélyülésre való képesség, talán még sosem volt ennyire fontos, mint manapság, az online térből szakadatlan áradó, pörgő, egymást kioltó, gyakran valótlan, felesleges és súlytalan információk korában. Segíthet az eligazodásban is és megvédhet a megvezethetőségtől. Szóval ezért lenne jó tanulni az északiaktól. Olvasni is és olvasást tanítani.