Kétségtelen, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet minden ágazatra nagy terhet ró, ebből a kilátástalannak tűnő állapotból pedig aligha lesz egyszerű kilábalni. Noha kelet-európai tapasztalatainkat latba vetve ez a próbálkozás akár sikerülhet is. A fluktuáció, a munkahelyhiány és az infláció a vállalkozók és a helyi termelők számára jelent hatalmas problémát, hol közvetve, hol közvetlenül a lakosság is érintett minden olyan adó- és illetékmódosításban, ami nehézségek elé állítja a szolgáltatói szférát. Hogy magánszemélyként milyen választások elé kényszerültünk, ami a minőségi vagy mennyiségi fogyasztás vízválasztójához vezetnek minket, hosszú lenne felsorolni, ám tisztában kell lenni döntéseink hozadékával.

Nem szabad azt sem elfeledni, hogy a jó döntések általában kompromisszummal járnak, ami olykor többletkiadást vagy áldozatos munkát követel. Példának okáért a sokak által szeretett pityókás házikenyér története jut eszembe, ami egykor minden porta asztalán gőzölögve várta, hogy keresztet rajzolva rá kanyarítsanak belőle egy szeletet. Ha emlékeim nem csalnak, a búbos kemencében sült kenyér sokszor egy héten át táplált egy háromtagú családot, de mára se búbos kemence, se párázó kenyérmadár, vagy ha akad is, ritka, mint a fehér holló. Helyüket átvette a vekni, a toast és a különféle alapanyagpótlókból sült kenyér, ami csak frissen esik jól, korábban penészedik, és ízre meg sem közelíti ősét. De mivel minden rosszban van valami jó is, a „házikenyérhiány” sok háztartásban megteremtette azt a szokást, hogy a családok autodidakta módon érlelnek és etetnek kovászt, amiből igyekeznek saját maguk megsütni a mindennapit. Hogy ez költségek szempontjából túlszárnyalja mind a pékségek, mind a vidéki anyókák által kért kenyérárat, nem kétség, de jó székely mondás szerint: ha egy szöget elütsz, az a tiéd. Így a kenyér is jobban esik, ha átsült jól, ha nem. Ám nemcsak a mindennapi kenyér él válságos kort, ugyanígy a tej- és hústermékek, gyümölcsökből és zöldségekből készített ételek, de még a csokoládé is. Az értékromlást pedig legnagyobb százalékban a külföldről beözönlő, gyengébb minőségű, mesterségesen feljavított termékek okozzák: az alig egy lejért literenként behozott tej vagy a jelentősen olcsóbb importgabona, amire rá se néznek a tyúkok. A jelenség erkölcsi szempontból is próbára teszi az embert, hiszen feltevődik a kérdés, hogy a helyi termelők munkáját tiszteli és támogatja azzal, hogy tőlük vásárol, vagy megússza az olcsóbb, idegen termékekkel. Napjainkban minden vásárlási forma egyre személytelenebb lesz, és a használati cikkek beszerzését nagyobb érzelmi kavalkád övezi, mint az egyszerű bevásárlásét. Holott ez fordítva kellene legyen. Minden étkezés rituálé: előkészülünk, megterítjük az asztalt, imádkozunk előtte – érzelmek kötnek az ételhez: jólesik vagy nem, beindul a nyáltermelés vagy nem. Akár a ropogós szelterszi házikenyérnél, amihez dukál a szentléleki vaj és a kibédi hagyma. Mert ízes és a miénk, és ezt érezni kell.