Vannak szavak, melyek jelentését az idők folyamán igencsak megváltoztatták, avagy olyan tartalommal töltötték fel, amelyek teljesen idegenek tőlünk. Ilyen a szivárvány, a távoli esőcseppeken megtörő napfény által előidézett sokszínű fénytünemény, amely óvodáskoromban nagyon sok rajzon ott volt. Gyerekként nem tudtuk, hogy a szivárvány tulajdonképpen egy ősi és tiszta, aktuálpolitikától és ideológiától mentes jelkép volt, az ígéret szimbóluma, hogy az Úr nem bocsát többé özönvizet a Földre. Sajnos időközben Gilbert Baker amerikai emberi jogi aktivista hathatós közreműködésével lenyúlták és kisajátították, mi pedig lemondtunk róla és hagytuk, hogy ma már ne jelentsen többet a meleg büszkeségnél. Nem csoda, hogy a mai óvónőkben, nevelőkben alig maradt annyi kurázsi, hogy eredeti kontextusában használják...
Aztán ott az „érzékenyítés”, amelyben amúgy minden valamirevaló emberfia már gyerekkorában részesült, csakhogy akkoriban ezt nevelésnek vagy oktatásnak nevezték. Az volt az elképzelés, hogy amennyiben a családok úgy nevelnek gyerekeket, hogy megtanítják őket az egyetemes emberi jogokra, avagy ha az iskolarendszerben általánosan létezik képzés, ami (egyebek mellett) megtanítaná már gyerekkorban, hogy az emberek egyforma jogokkal születnek bőrszíntől, származástól, családi helyzetüktől függetlenül, akkor az ily módon toleránssá, humánussá alakított társadalomban nincs is szükség ilyen mesterséges technikákra. Sajnos manapság – érzékenyítés címszó alatt – már olyasmit próbálnak lenyomni a torkunkon, amelyhez amúgy (urambocsá!) nincs gusztusunk.
Említhetném a szexuális orientációt, amely mindenkinek az abszolút magánügye, nem is kéne kivinni az utcára. Létezik egy 18-as karika, a korhatáros besorolás legmagasabb szintje, amelynek célja a szülők és nevelők jobb tájékoztatása a gyermekek és fiatalok szellemi fejlődésére veszélyes vagy káros tartalmakról. De akkormi a fenét keres a szivárványos zászló az utcákon? És miért akarják bevinni még az óvodákba is? Bízzuk ezt a szülőkre és a pedagógusokra!

A világ tényleg sokszínű, és valóban sokféle irányultság létezik, mindezt úgy kell elfogadni, ahogy van, viszont nem kéne kérkedni vele. Főleg egy bizonyos kor alatt. Várjuk ki azt a fránya 18 évet, és akkor mindenki teljes jogkörrel, felelősségteljesen olyan döntést hozhat, amihez éppen kedve van. Lehet az akár buta döntés is, például alkalmatlan politikusokat megválasztani egy ország élére.
Talán nem a legjobb hasonlat, de ezzel az egész szivárványos dologgal én úgy vagyok, mint a spenóttal. Ha ilyesmit szolgálnak fel nekem, akkor udvariasan elutasítom, miközben elvárom, hogy senki ne próbáljon meggyőzni arról, hogy én imádom ezt a zöldséget. Ugyanakkor egyáltalán nem zavar, ha valaki mellettem degeszre eszi magát spenótból – váljon egészségére! És azt sem várom el, hogy a spenótot levegyék a menüről csak azért, mert nekem nem jön be. A Black Lives Matters mozgalommal is csupán annyi bajom volt, hogy részigazságot terjesztett, én például meg vagyok győződve arról, hogy a fehér, a sárga vagy a vörös élet is pont ugyanannyit ér, mint a fekete. Nem többet és nem kevesebbet. Ezt azonban valamiért nem hirdették. A párizsi olimpia megnyitója is röhejes helyzetet teremtett. Az egyik tábornak egyáltalán nem tetszett az érzékenyítésnek álcázott egyértelmű propaganda, és ennek rendesen hangot is adott, míg a másik tábor jobb híján a nemtetszés kinyilvánítását nevezte propagandának, és azon értetlenkedett, hogy mit értetlenkedik az előző tábor.
Végül is mi történt a francia fővárosban? Az egyébként pazar és látványos megnyitót arra használták fel, hogy egy kisebbség „érzékenyítő” üzenetét továbbítsák a világ felé, miszerint nőként szakállt növeszteni és férfiként női ruhákba bújni a világ legtermészetesebb dolga.
Tudom és elfogadom, hogy akad, aki tényleg így gondolja. Én viszont nem tartozom közéjük, más a véleményem, másként látom a dolgokat. És fölöttébb furcsának tartom, hogy a másság elfogadásáért küzdő kisebbség ezt a „másságomat” nem tudja kellőképpen kezelni és elfogadni. Úgy tűnik, nekik sem ártana egy kis érzékenyítés.