A memóriám már nem a régi, és a memóriám sem a régi – így szól egy régi vicc. Lehet benne valami. Emlékezőképességünk valóban nem végtelen. Fogadni mernék egy kisebb összegben, hogy a különböző megemlékezéseket is azért tartjuk, hogy ne felejtsük el mindazt, ami valamikor fontos, meghatározó volt személyes vagy közösségi életünkben. Sőt! Továbbmegyek. Azért számoljuk az időt úgy, hogy az heti, havi, éves ciklusokban ismétlődjön – azon túl, hogy megteremtjük vele az örök visszatérés illúzióját –, hogy a memóriánk számára könnyen kezelhetővé tegyük és meg tudjuk szervezni a hétköznapjainkat. A hétvégéket is.
Egész évben épp október végén a legaktuálisabb ez a gondolat, amikor közeledik a halottak napja, amikor mindenki megemlékezik néhai szeretteiről. 
Ilyenkor felkeressük a sírokat, virágokat helyezünk el, gyertyát gyújtunk. Azért cselekszünk így, mert a mi kultúránkban ez a szokás. Azért jó, hogy a megemlékezésnek van egy évente ismétlődő rituáléja, mert addig sem kell azon gondolkodnunk, hogy hogyan emlékezzünk. Pontosabban fogalmazva: hogyan fejezzük ki nyilvánosan, egyértelműen, hogy gondolunk néhai szeretteinkre, őseinkre. Ez a szokás lényegesen megkönnyíti a dolgunkat. Akár az emlékezetünk mankójának is nevezhetnénk. 

De nemcsak mankója van a megemlékezésnek, hanem akadálya is. A legtöbb esetben ez földrajzi. Például, hogy távol, akár több száz kilométerre élünk őseink nyughelyétől. Ilyenkor alapos tervezésre van szükség, hogy mindenhová időben eljussunk. A gyakorlatban ez a legtöbbször úgy néz ki, hogy a november elsejét megelőző hétvégén szánjuk magunkat rá a hosszabb útra.
Ezen a hétvégén kivételesen kegyes volt az időjárás. Végig sütött a nap és a hőmérséklet is lényegesen kellemesebb volt, mint amilyen október végén általában lenni szokott. Tökéletesen alkalmas volt arra, hogy felkeressük az ősök sírját. Jómagam Háromszékre látogattam el. A temetőből szép időben látszik a Kárpát-kanyar. Ezúttal is így történt, lenyűgöző látvány. Ekkor értettem meg, hogy miért működik emlékezetünk mankójaként, hogy minden ősszel elmegyünk világítani.
Nem túl bonyolult. Az ember úgy működik, hogy a leginkább saját cselekedeteire emlékszik. Azzal, hogy meggyújtjuk évente egyszer az emlékezés gyertyáit, azt érjük el, hogy sokáig elevenen fogunk emlékezni erre a gesztusunkra. Ez pedig értelemszerűen megkönnyíti a szeretteinkre való emlékezést is. Nem értelmetlen pótcselekvés tehát ilyenkor gyertyát gyújtani, ahogy azt egy ide tévedő földönkívüli első látásra gondolhatná.
Ez nem volt számomra mindig ennyire nyilvánvaló. A hiba részben bennem van, de másrészt a közösségi megemlékezések, évfordulós ünnepségek is tehetnek róla. Ilyen alkalmakkor ugyanis a sok unalmas beszéd végigszenvedése teljesen kilúgozza magát a megemlékező gesztust. Azt hiszem, hogy ilyenkor bőven elég lenne egyetlen ötperces beszéd is, amely segít személyessé tenni a megemlékezést.
Mert az emlékezés, a megemlékezés személyes gesztus, kevés szó is elég hozzá.