Csúszik le a gyermek. Az én szép arcú, jólelkű, éles eszű, nincs-még-hároméves fiam. Apránként, de megállíthatatlanul – hja, az apák pontosan érzik az ilyesmit. Kisebb részben magamat okolom: erélyesebb, kitartóbb, vonalasabb kellene lenni... A hiba oroszlánrésze természetesen az anyjáé: ő adta rá ezt a kígyó hájával kezelt, poliészterszálból Elon Musk öreganyja szövőszékén készült salopétát! Ami szélálló, vízlepergető, hőszigetelt, légáteresztő, membrános, fényvisszaverő, vagyis több jó tulajdonsága van, mint nekem, hozzánk már használtan került, de szerintem új korában űrszkafandernek fejlesztette a NASA, és csak a mexikói takarítónő fatális tévedése folytán kerülhetett ki a laboratóriumból. Amint kinövi a gyermek, azonnal továbbajándékozom, valami undok fráter ismerőst választok majd, legyen az ő kölyke olyan benne, mint a szappanos angolna, úgy kelljen hazacsalogassa a játszótérről, mert hazavinni úgyse tudja majd.

Szóval ott támolygok a Tudor lakótelep közepén, nagykabátban, jobb kezemmel próbálom megtartani a nyakamba kapaszkodó fiamat, amire az első hét percben még voltak reményeim, de most már egészen olyan a fejem, mint Kate Winsleté a Titanic zárójelenetében. Hogy miért nem segítek a bal kezemmel, kérdi, drága olvasó? Hát abban momentán egy földmunkagépet tartok, homorú felületű tolólappal, lánctalpakkal. Továbbá egy komplett homokozókészletet – februárban(!) –, meg Hógolyót, a plüss barnamedvét, illetve negyed kiló kekszet, mert nem lehet tudni, reggeli és ebéd között nem hal-e éhen a gyermek. És nyilván a szögletes vizesüveget és a hengeres vizesüveget (hogy mikor melyikből hajlandó inni, az legfeljebb matematikai sejtés). 
Azon morfondírozok – ráérek, ugyanis mióta bevezették a fizetős parkolást, a nagyszülők tömbházától olyan távoli utcákban sikerül csak szabad helyet találni, amelyek szerintem már más közigazgatási egységhez tartoznak –, hogy én egész gyermekkoromban napszentület előtt aligha ittam vizet, mert ugyan tehettem volna, de ilyesmire nem volt időm. Játékaim nekem is voltak, nem is kevés, mert azonnal szétszedtem őket, és utána mentem ugyanarra a flaszterre játszani, ahol most botorkálok a fiammal, ritkán kölcsönkapott labdával, a szemetes mellől szedett karácsonyfából faragott karddal, a csőszerelőktől kunyerált karbiddal, vesszővégről suhintott agyaggombócokkal, és más hasonlóan intelligens eszközökkel. Lala haverommal a tömbháznegyed közepén egy nyári vakáción át katamaránt építettünk kiszuperált konyhaajtóból és összelopkodott gerendákból, és egész délután eveztünk vele a Suta taván. Egyetlen délután, mert valami sunyi szomszéd beköpött az admiralitásnak (Lala anyjának), és lefokoztak. Ezen a helyen pedig, ami már akkor is parkoló volt, csak most annyi autót tuszkoltak rá, hogy kultúrmérnök legyen, aki gyermekkel s csomaggal ellavíroz közöttük – lábtengóztunk. A lányok meg gumiztak. Aztán cseréltünk, mivel genderkérdésekben rendkívül elmaradottak voltunk. A trafóház mellett, a hiperigényesen felújított, mászkálókkal, béka alakú homokozóval, trambulinokkal, kötélhintákkal kistafírungozott játszótér szélén most teqballasztal áll, vagány, modern, használják is – de egy teqballasztal, sic! Himlőhelyes blattú cement pingpongasztal korában több funkciója volt: ostromlott vár adrenalinrohamos hatéveseknek, pokróccal letakart óvoda játék babáknak, ebéd utáni találkozópont, nyilvános vizelde, ahova kóbor kutyakölykök és kistesók csorgathattak, hogy ne kelljen őket felvinni a negyedikre (mármint a kistesókat, mert a kutyákat szívesen vittük volna, csak nem szabadott).
Nem azt mondom, hogy akkor jobb volt. Hanem azt, hogy most jobb. Nem vagyok naiv, tudom, hogy szinte senki sem él gondtalanul – de azt is tudom, hogy legtöbbünknek annyi élelmünk, ruhánk, eszközünk, járművünk, információnk, szórakozásunk, szolgáltatásunk, egyéb tulajdonunk van, hogy lassan a fölösleg kezelése jelenti a problémát. S bár igyekszünk szorosan mindent magunkhoz fogni, belül, sejtésként, érezzük: minden világok legjobbika lassan, milliméterenként kicsúszik az ölelésünkből.