A kimondott szónak súlya van – gyakran mondogatjuk. Lapkézbesítő kollégáink és a postások tudják a leginkább, hogy a leírt szónak még nagyobb a súlya. Nyilván e kettő között a különbség is fellelhető. Bevallom őszintén, egyetemistakoromban gyakran értelmetlennek tartottam a kommunikációelméleti kurzusokat, de próbáltam úgy felfogni, hogy az ott szerzett tudás előbb-utóbb jó lesz még valamire. (Mennyi ilyen „jó lesz még valamire”-kacatunk kallódik itt-ott...) A kommunikációelméletek közül is egyik-másik jó lett valamire, főként arra, hogy időnként általuk jobban megértek egy-egy helyzetet, történést. A beszédaktus-elméletet mindannyian naponta használjuk, csak éppen nem tudunk arról, hogy ez a neve. A beszédaktus-elmélet a nyelvi megnyilatkozásokat, a közléseket cselekvésként értékelő elmélet. Ilyenek például a világot átformáló szavak: a sajnálom, a bocsáss meg, a köszönöm és a szeretlek. Azaz amikor ezeket kimondjuk, cselekszünk is. Különben úgy vélem, jó, szükségszerű és rendkívül fontos kimondani a felsoroltakat, és nem csak, vigyáznunk kell azonban arra is, hogy egyre-másra ne mind mondogassuk, hiszen értéküket és hitelességüket vesztik. Ugye, ismerjük a fanyar viccet, miszerint János bácsi egyszer megmondta a feleségének, hogy szereti, oszt’ ha valami változik, akkor szól?! Nem egy jó mentalitás, de gondoljunk bele abba, hogy ha János bácsi naponta hatszor-hétszer is elmondja: „Julis, szeretlek!”, akkor egy idő után Julis az elcsépelt vallomásokat nem fogja komolyan venni.

Ezekben a napokban a 175 évvel ezelőtti magyar forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezünk. Az emlékezés fontossága tagadhatatlan, nemcsak most, hanem más alkalmakkor is. Azt tapasztalom, önkormányzataink, civil szervezeteink mindent megtesznek azért, hogy a lehető legméltóbb módon történjenek a tiszteletadások. Ez rendben és jól is van, hiszen gondoskodni kell identitásunk megmaradásáról. Egy dologról azonban megfeledkeznek. Többek között arról, hogy egyre többen vannak a Julishoz és hozzám hasonló személyek, akik unják az egy megemlékezésen belüli 4-5, hosszas perceken át tartó beszédet, egy idő után elcsépeltnek tartják a sokszor tartalom nélküli pufogtatásokat, és egy-egy emlékműnél nem akkor hajtanak fejet, amikor a kirakatesemények történnek. Szóval a kevesebb, a visszafogottabb több és meghittebb. Az elcsépelt szavakat úgyis elfelejtik! Tévedés ne történjen! Nem sérelemből írtam, szerdán nem is tudtam részt venni a március 15-i tiszteletadáson. De este a nemzeti színben megvilágított Mikó-vár mellett elhaladva arra gondoltam, a látvány ezúttal nagyobb üzenetet hordoz, mint az elcsépelt szavak halmaza. Tisztelet a hősöknek!