Az együttélés fogalma nemcsak a felelősséget, odaadást, önzetlen törődést és a figyelmet vonja maga után, legyen szó párkapcsolatról, személy és munka viszonyáról, vagy csak arról, hogy milyen gondozni egy azáleát vagy egy törpetacskót – gyerek helyett. Mostanság az utóbbi kettő a divatosabb. Kemény kompromisszumokat is megkövetel. Jó székely szokás szerint, aki nem tud térdelni vagy hajolni, az eltörik a sok beleegyezés és rábólintás súlya alatt, amellett, hogy az ember már számon sem tudja tartani, hogy mennyi mindennel együtt kell éljen: gyásszal, drágulással, minimálbérrel, kánikulával, gyereksírással, és talán ezek a legelfogadhatóbbak.

Kompromisszumot kötni legalább annyira lehet sértő az ego számára, mint hasznos az emberi kapcsolatok terén, ám nem szabad sosem megfeledkezni arról, hogy mennyire hálás az, mikor az ember „megadja magát”. Feladja elveit, és helyet ad a párja meglátásainak is, elfogadja, hogy az alternatív oktatás inkább nevel az életre, mint a hagyományos „berakom a könyvet a párna alá” módszer, és hogy sokkal célravezetőbb megbeszélni a problémákat, mint pusmogni egy hétig miattuk. Bár sokszor az utóbbi tűnik a legkézenfekvőbbnek. Mert így lehet éreztetni, hogy a mi véleményünk is fontos, hasznos, és vérig vagyunk sértődve, hogy nem vették figyelembe azt.

Csakhogy az önkényes dac, a tudatlanságra jellemző oktondi és makacs magabiztosság rombol. Rombol kapcsolatot, barátságot, szeretetet egyaránt. Arról nem beszélek, hogy ezekben a kompromisszumköteles helyzetekben inkább kinek van igaza, ezt csak egyetlenegy dolog tudja megvilágítani: a beszéd. Kommunikálni kell. El kell érni addig, hogy a pufogást és a sértődöttséget meghaladja a másik iránti tisztelet és kíváncsiság. Ha már a mosogatókagyló alá szerelt kukát is letépné mérgében az ember, érdemes arra gondolni, hogy helyette senki nem szereli vissza. Nem kell szégyellni, leülni egy székre és átgondolni az egészet, nem lesz attól egyik fél sem kevesebb, ha elfogadja azt, amivel nem feltétlenül ért egyet.

Gyakran elfelejtjük, hogy különbözőek vagyunk. Máshogyan látjuk a dolgokat, másként hatnak ránk érzelmileg, más módon is kezeljük őket. Ennek ellene menni pedig nem szabad. Tett rá próbát nem egy hajdani rezsim, meg is bukott az összes.
Mielőtt felhördülne, kedves olvasó, a „megadás” nem kötelező. Legalábbis nem úgy, ahogy egykor a cigánytól kérdezték meg: „– Mit gondol a rendszerről, amiben élünk? – Megmondani nem merem, de nem értek egyet vele.” Ha valaki kellően alkalmazkodó és rugalmas, sok esetben gyakorlat kérdése. Ahogy a türelmet, megértést, úgy a kompromisszumkötést is gyakorolni kell. Ha arra gondolunk, hogy a régi székelykapuk kisebbik nyílóját azért faragták szándékosan alacsonyra, hogy a pitvaros ház udvarába toppanó vendég akaratlanul is fejet hajtson a gazda előtt, egymás meglátásainak, véleményének igazán fejet hajthatunk mi is. Hiszen legtöbbször ez semmibe sem kerül.